Az viszont nem kérdés, hogy az elmúlt években a koronavírus alapjaiban forgatta fel az életünket, aminek a társadalmi hatását a mai napig érezzük, miközben a járvány a hétköznapjainkat is több szempontból végérvényesen átalakította. A vírus terjedése a filmművészetet is radikálisan érintette: míg a streamingszolgáltatások soha nem látott népszerűségre tettek szert, voltak filmesek, akik új technológiákkal, mobilkamerafelvételekkel, videóhívásokkal, virtuális formanyelvi megoldásokkal kezdtek kísérletezni, más alkotók pedig tényfeltáró dokumentumfilmekben vagy az események által ihletett fikciós történetekben mutatták be frissen átélt léttapasztalataikat a bezártságról és a bizonytalanságról. Remek korai példa az HBO által spanyol, lengyel és finn változatban is elkészített Otthon (2020) sorozat, amelyben karanténban élő filmesek otthoni körülmények között, rövid szkeccsfilmekben dolgozták fel a rájuk zúdult hirtelen változást. A sok műfaji elemet kipróbáló kisfilmekben nem volt közös vezérelv, az alkotók bármiféle megkötés és korlát nélkül, szabad asszociációk mentén mutathatták be a környezetüket, ám a fojtogató bezártság valóban jelenlévő atmoszférája mindegyik részben központi jelentőséget képviselt. Sok szempontból hasonló hangulatot kelt életre Zsótér Dániel HBO Max forgalmazásában újonnan megjelent A Karantén Zóna című öt epizódból álló rendezése is, amelynek stílusa és megközelítésmódja egységesebb, mint a számos különböző rendező által készített Otthon sorozat.

A Karantén Zónát ugyan csak idén nyáron, a koronavírus első éveinek nagy lezárásai után mutatták be, cselekménye azonban a legkilátástalanabb időszakban, vélhetően a 2020-as tavasz teljes lezárásának hónapjaiban játszódik. A filmben megjelenő öt különálló történet mindegyike egy-egy olyan tipikus nehézséget jár körül, amelyek az országos „karantén” idején keserítették az emberek életét. Ilyenek: az együtt élők összezártság miatt kiéleződő konfliktusai, a magukra maradt idős emberek kiszolgáltatottsága, az egyedüllét, illetve az otthoni munka és az online oktatás gyakran keserves rutinjai. Az epizódok átélhető és jellegzetes alaphelyzetekkel nyitnak, ám a cselekmény előrehaladtával – megannyi iróniával és játékossággal – mind abszurd, misztikus vagy éppen horrorisztikus történetekbe fordulnak át. Az epizódokat átkötő és fizikailag is megjelenő, némileg a túldramatizált televízióműsorokat parodizáló narrátorfigura pedig úgy teszi idézőjelbe a látottakat, hogy közben monológjaiban mégis valóban releváns társadalmi kérdésekre tapint rá.

A Karantén Zóna lényege éppen a narrátorfigura szerepének kettősségben ragadható meg: egyfelől a játékosságból eredő abszurd felhangban, másfelől a valóban fennálló társadalmi állapotok dokumentatív megmutatásának igényében.

A film epizódjai akkor működnek igazán jól, amikor ez a kettőség egyetlen motívumba képes összesűrűsödni. Ilyen pillanatokat teremtenek Müller Cecília sajtótájékoztatói, amelyek mindegyik epizódban rövidebb-hosszabb időre felbukkannak, további összetartó erőt biztosítva az epizódok között is. Az országos tisztifőorvos mára jellegzetessé vált – lássuk be, néha megmosolyogtatónak ható – szóhasználata és retorikája egyszerre kordokumentum, ám ahogy folyamatosan újra és újra felbukkan a cselekmény során, az epizódok abszurd színezetét is erősíti. Dokumentáció, amely éppen valóságossága által válik szürreálissá. Realizmus és abszurd kettősségét érzékeltetik az epizódokat motivikusan átszövő olyan apró ismétlődő mozzanatok is, amelyek ma a hétköznapok természetes részét képezik, néhány évvel ezelőtt azonban teljesen elképzelhetetlenek voltak, mint például a home office, a rendszeres ételrendelés, a maszkviselés vagy az a mozdulat, amellyel a kisdiák egyszerűen kikapcsolja a számítógépét, amikor a továbbiakban már nem kíván részt venni a kellemetlen iskolaórán. A Karantén Zóna tehát frappánsan, éppen a realizmus eszköztárával mutat rá arra, mennyire furcsa álomban éltünk hosszú ideig.

A Karantén Zóna kiváló film lehetett volna, ha folyamatosan és egységesen létre tudná hozni ezt a látszólag ellentmondásos kettősséget. A tárgyilagos társadalomábrázolás és a humoros elemek azonban nincsenek mindig tökéletes arányban ötvözve, némelyik epizód (Muki, Sehol) hiányérzetet hagy maga után. Túlságosan is a furcsa és a misztikus van kiemelve bennük, azonban sem elég érdekesen, sem elég elgondolkodtatóan nem bontakoznak ki ahhoz, hogy igazán szórakoztatóvá váljanak és/vagy a valódi körülményekről tartalmasan és közhelyek nélkül értekezzenek. A Karantén Zóna számos kérdést felvet, rengeteget játszik a különböző hatásokkal, érzelmekkel és műfaji szabályokkal, válaszokat azonban nem ad, ám ezáltal a katarzis is elmarad.

Nem sok hiányzott, hogy valami igazán nagyszerű születhessen, Zsótér Dániel filmje pedig érezhetően szenvedéllyel készült munka. Ám az ötletes koncepció igazán hatásos kidolgozását egyelőre jövőbeli filmekben, esetleges folytatásokban remélhetjük.