bezár
 

irodalom

2022. 09. 07.
Szent Benedek esernyői
Beszámoló a Kortárs és a Tempevölgy írótáboráról
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A Kortárs folyóirat idén tartotta első Nyári műhely nevű táborát a Tempevölggyel együttműködésben augusztus 22-25 között Balatonarácson. Négy műhely és színes program tette izgalmassá a délutánokat, illetve lehetetlenné a szellemi feltöltődés elmulasztását (mondjuk a Balaton partján). A Covid miatt sajnos kissé megcsappant számú táborlakók közül páran naplót is írtak egy-egy műhelyről és egy-egy különös jelenségről, amelyek még emlékezetesebbé tették a tábort. 

A műhelyek és vezetőik: líra - Tóbiás Krisztián, próza - Szilasi László, műfordítás - Jeney Zoltán, kritika - Szekeres Nikoletta. Író-olvasó találkozó volt Zalán Tiborral, Szilasi Lászlóval (aki kedvesen beugrott a megbetegedett Markó Béla helyére) és Szvoren Edinával; kerekasztal-beszélgetés a kritikáról Hlavacska Andrással, Pécsi Györgyivel és Thimár Attilával, Szilágyi Zsófia előadott a krimiről, Fábián László az irodalomoktatás helyzetéről, Ács Mara a kritikaíró és író lét rejtelmeiről, valamint voltak Kortárs és Tempevölgy lapszámbemutatók, balatonfüredi fordítóház-látogatás...

Zalán Tibor és Thimár Attila

Lopni jó
(Locker Dávid)

Rekordrossz (20 fok alatti!!!) időjárásban érkezünk Balatonarácsra a Kortárs folyóirat Nyári Műhelyére. Mindez azért is szomorít el minket, mert titkon volt bennünk némi csalárd elhatározás a stranddal kapcsolatban. Persze a viszonylag sűrűn szedett programterv amúgy sem hagyott sok lehetőséget a vízparti deviálás számára – legalábbis ezzel nyugtatjuk magunk.

Számomra meglepő módon a líraműhely is rekordkevés résztvevővel indul: mindössze négyen – majd Somorjai Réka távozása után hárman – hallgatjuk Tóbiás Krisztián gondolatait életről és irodalomról. A műhelyt mindjárt olyan triviális kérdésekkel kezdjük, minthogy: mi a vers? Szilárd válaszokat nem igazán kapunk – ahogy Tóbiás meg is jegyzi: „a versbe lényegében minden belefér” –, bár műhelyvezetőnk költészettörténetileg dúcolt értelmezése szerint valamiféleképp a ritmus, az ismétlés által megképzett zeneiség az, ami elhatárolhatja a lírát a prózától.

A műhely hasonlóképpen tér el a megszokott műhelystruktúráktól is. Nem szövegeket hozunk, amiket aztán a lelkes résztvevőkkel szétcincálunk a bölcs műhelyvezető jóváhagyásával – félreértés ne essék: ez a kedvenc műhelytípusom –, hanem a fentiekhez hasonlóan általánosságban beszélgetünk költészetről, alkotáslélektanról, eredetiségről és hagyományról.

Persze azért a szövegezés sem marad el. Tóbiás az első műhelyen arra kér meg minket, hogy írjunk le tíz mondatban egy, a közelmúltban velünk megtörtént eseményt, amit majd a tábor végére verssé formálunk (ezzel mintegy opponálva Zalán Tibor előző esti tézisét, miszerint a költőnek ne legyenek történetei). A vázlatszövegek elkészülte után – először meglepő módon – a hobbinkról kérdez (az irodalom nem játszik). Miután mindenki színt vall, elmondja, miért volt erre szükség: a feladatunk az lesz, hogy egy olyan verset írjunk, amiben a hobbink (témaként, motívumként stb.) központi helyet foglal el, mindezt úgy, hogy a háttérként fel kell használnunk azt a történetet, amit az előbb írtunk. Tóbiás szerint ezzel a személyességgel tudunk létrehozni olyan szöveget, ami csak a miénk, amit csak mi tudunk elmondani. Persze, neki sincsenek túlzottan romantikus elképzelései az eredetiségről: a műhely visszatérő szlogenje, hogy a költészet: lopás; lopjunk tehát lehetőleg mindenkitől, aki jó.

Bár sokszor nem szeretem a feladatozós műhelyeket – úgy érzem, ezek az egy délután alatt megírt versek sokszor izzadtságszagúra sikerednek, plusz a műhely menete is jobban alkalmazkodhat az egyénekhez úgy, ha a résztvevők szövegeinek sajátosságairól, irányairól, visszatérő hibáiról stb. beszélgetünk –, ennek most mégis örültem, mert egy egészen vállalható verset tudtam kierőszakolni magamból. Amit aztán meg is vitattunk a műhelyezés hagyományosabb keretei között (= elmondtuk mi jó, mi rossz). És egy jó, gondozni és dolgozni való versért megéri elmenni bármeddig – pláne, ha csak Balatonarácsig kell.

Próza

 

Szent Benedek esernyői és Az Oltár
(Horváth Lívia)

A Balatonfüredi Szent Benedek Kollégium és Középiskola étkezője már első ránézésre sem hagyományos menza (bár a kedves konyhásnénik, a toporgás tálcával a kezünkben, a hosszú ebédlőasztalok és a tálcavisszaadó ablak kellemes általános iskolás, gimis nosztalgiával tölti el az embert): a plafonról tizenkét szivárványszínű esernyő lóg, köztük fehér fényű füzérek hálózata. A terem végében három tükör, felső szegélyükön motivációs feliratok: „Igen… ma is boldog vagyok” és ehhez hasonlók. Az étkezések remek hangulatát a konyhából kiszűrődő vad techno teszi igazán emlékezetessé.

Azonban az étkező fénypontja kétségkívül a gonddal és szeretettel megépített objektum volt a terem egyik sarkában. Úgy hívtuk, „Az Oltár”, bár inkább volt kandalló, mint oltár. Esetleg kettő az egyben. Vagy inkább kifinomult művészi érzékkel összerakott installáció. A tábor során vissza-visszatérő téma volt, a résztvevőkből néha indokolatlan beszédhelyzetekben is kitört a rajongás: „Rendben, a reggeli ilyen volt, az ebéd meg olyan lesz, de tulajdonképpen ez mindegy is, a lényeg, hogy ismét láthatjuk Az Oltárt.”

Nagyjából így kell elképzelni: váltakozó ütemben villódzó karácsonyi fényfüggöny mögött kandallószerkezet, amit gombostűkkel felerősített opus quadratum mintázatú műanyag terítőféleség (netalán csomagolópapír?) borít. Ez amolyan trompe l’oeil hatást kelt, úgymond. Benne lobogó tűz, lángja színes kartonpapír. A szerkezet egyik oldalán kupacba rendezett fahasábok, a másikon maga Szent Benedek: a villogó girlandok drótglóriájára is rátekerednek, pupilla nélküli szeme halványkék („para”), lábánál attribútuma, a csőrében mérgezett kenyeret tartó holló. A formai hasonlóságot figyelembe véve az „Ezópusz hollója a sajttal” is érthető olvasat.

Az Oltárkonstrukció tetején szívmelengető dekorációs elemek (balról jobbra): szalmasün, „Mocha” feliratú, habos kávét és antik diadalívet ábrázoló falidísz, Biblia, újabb süni (kezében piros alma) és egy kitömött mezei nyúl. Egy igazi, életnagyságú Lepus europaeus. Tekintete vérfagyasztó. Az építményt egy falra függesztett, imádkozó kisfiút ábrázoló ezüst laposdombormű (bas-relief) koronázza. A finom vonalvezetés és a kedves, kerekded arc szembetűnő hasonlóságot mutat a brüsszeli pisilő kisfiú szobrával.

Az étkezések előtt és után többen is megörökítették az eklektikus műremeket; küldözgették, dicsekedtek vele az előadók előtt vagy saját szórakoztatásukra nagyítgatták a képeket, hogy a legapróbb részletekig gyönyörködhessenek benne.

szb

 

Igazán jó címet csak Szilasi László tud adni
(Balog Helga)

A Kortárs és a Tempevölgy folyóirat nyári táborának prózaműhelyében családias volt a hangulat, mivel az előzetes lemondások miatt a létszám öt főre csappant. Szilasi László író, műhelyvezető kérésére mindannyian egy egyoldalas tárcával és egy négyoldalas elbeszéléssel érkeztünk. A műhely résztvevője volt Benkő Imola, Csabay-Tóth Bálint, Ferencz Hedvig, Veszprémi Szilveszter és Balog Helga.

A bemutatkozást követően megkezdtük a műhelymunkát: először a tárcákat olvastuk fel. Az írásokról minden esetben izgalmas beszélgetés, vita alakult ki, nemcsak a műhelyvezető, hanem az írótársak is elmondták véleményüket, tettek javítási javaslatokat. Megvitattuk többek között a tárca műfaját és terjedelmét, majd jöhettek az elbeszélések. Sokat tanulhattunk egymástól és a műhelyvezetőtől, velünk együtt a szövegeink is gazdagodtak, még akkor is, ha ki kellett húzni belőlük, nem hozzáadni. Ahogyan Szvoren Edina – aki a tábor vendége is volt – írja Első videólejátszónk Alsónémediben című novellájában: „Szerinte megváltozni nem gyarapodást jelent, hanem csökkenést, fogyatkozást, gyérülést, ahogyan a fa megmunkálása közben, a véső romboló munkája nyomán az anyagba rejtett szobor tűnik elő.” Természetesen bizonyos esetekben a szövegbővítésre is találtunk érveket.

Az egyébként is jó hangulatot csak fokozta, hogy az utolsó két napon a munkát az udvaron folytattuk, mikor végre elvonult a front és kisütött a nap. Szilasi László barackokkal ajándékozott meg minket (a gyümölccsel, természetesen), egy kedves társunk pedig az utolsó alkalomra süteményt hozott, így szellemi és testi táplálékkal is jóllakva, elégedetten térhettünk haza Balatonfüredről.

szi

 

Terítéken a tábori ételek
(Szirtes Bence)

A tábor időtartama alatt napi három étkezésben vehettünk részt. A reggelit és az ebédet a Szent Benedek Kollégium menzáján fogyaszthattuk el, a vacsorát pedig a tábortól rövid sétára elhelyezkedő Royal Villában élvezhettük. A napközbeni programokat és szellemi feltöltődést, a gasztronómiai utazások tették még izgalmasabbá. Étkezéseink során a mediterrán Európa konyhaművészetének klasszikus darabjait élvezhettük. A görög konyha talán legismertebb ételét, a gíroszt, tál formájában szervírozva két változatban is elkészítették a táborlakóknak. Az első este vacsoráján rizs alapon tálalták számunkra a fűszerezett filézett csirkemellet és salátát. A második nap ebédjén pedig hasábburgonyával kóstolhattuk meg a már említett ételt. Nem veszhet a feledés homályába a legkiválóbb tábori ételek felsorakoztatása során még a bolognai spagetti, valamint a darált csirkepörköltből elkészített lasagne sem, mint a magyarok által leginkább kedvelt olasz konyha „étel alapdarabjai”. A tábor utolsó vacsoráján, a minden magyar ember szívét megdobogtató sertéspörkölt ízvarázsa bűvölt el minket, amelyet fusilli típusú tésztával tálaltak számunkra. Pórul jártak a legtöbb vacsoránál azonban azok, akiket a felszolgálók a „rendesen” étkezők közül átsoroltak a „nem rendes” kategóriába, gondoltak itt mindazokra, akik valamilyen speciális étrendet igényeltek (vegetáriánus, vegán, laktóz, glutén vagy ezek kombinációja). Ha a „normálisan” étkezők gasztronómiai utazását egy teslához hasonlítjuk abban az esetben a „nem normálisan” étkezők trabanttal száguldozhattak végig ezen a közös úton. Kreatív, bár nem túl kecsegtető ételekkel szolgáltak a speciális étrendet igénylők számára, gondolok itt a sajtos-tejfölös tésztára és a párolt rizsre salátával feltálalva. A reggeli étkezésekhez járó koffeinmentes tejeskávé, a tea, valamint karamellástej az elmúlt 3-4 évtized menzás kultúrájának emlékezetével varázsolt el mindenkit. A korlátlannak tűnő repeta lehetősége azonban feledtetett velünk mindent, és jó hangulatban teltek az étkezések. A vacsorákhoz felszolgált szóda kellő hidratációt nyújtott mindenki számára a hajnalokba nyúló beszélgetésekhez.

szn

 

Kritizálni jó!
(Bálint Zsófia)

A tábor négy napján a kritika és a kritikáról való beszéd végig jelen volt. Nemcsak a Szekeres Niki által vezetett műhelyben, de a meghallgatott előadásokban is újra meg újra szóba kerültek a kritikaírás kérdései. Kinek írunk? Milyen terjedelem az ideális? Ezekre a kérdésekre Pécsi Györgyi, Ács Margit és Thimár Attila válaszoltak.

A kritika műhely három alkalma talán kevésnek hangzik, mégis annyi minden szóba került, hogy azzal oldalakat lehetne megtölteni. A keddi napon Szilágyi Zsófia tanárnő mesélt két nagy kritikavitáról, aminek a számomra legizgalmasabb része a nyomtatott és az online platform közötti vita volt. Ez a kérdés egyébként az aznapi lapszámbemutatón is szóba került, mikor Thimár Attila felvetette, hogyan lehetne népszerűbbé tenni az irodalmat a fiatalok, például a tábor helyszínéül szolgáló kollégium első emeletén lakó tinédzserek körében. Bár tökéletes megoldásra nem jutottunk, de másnap Veszprémi Szilveszterrel örömmel meséltük, hogy láttunk olvasni két fiút az elsőről. A műhely másik két alkalmával kortárs szerzők műveiről írt szövegeinket beszéltük át. Elemzésre került például Mán-Várhegyi Réka, Tóth Krisztina és Moskát Anita legfrissebb kötete is. Ráébredtünk, hogy a többiek nem minden esetben olvasták az általunk választott műveket, mire nagy lendülettel magyarázni és elemezni kezdtünk. Egy idő után Szekeres Niki felhívta a figyelmünket, hogy talán az elmondottakat beleírhatnánk a szövegeinkbe is.

Szilágyi Zsófia

A műhelyeken kívül lapszám- és könyvbemutatók is helyet kaptak a programban. Az első napon Zalán Tibor beszélt arról, hogyan felejtette el regénye írásakor annak az elejét, a másodikon Szilágyi Zsófia tartott izgalmas előadást a krimi műfajáról, és az SZTE BTK épületében játszódó rejtélyes gyilkossági ügyekről (a szövegeket a kar hallgatói írták). Számomra ismerős nevek hangzottak el a Szilasi Lászlóval folytatott beszélgetésben is, aki arról mesélt, hogyan lett az SZTE régi magyar tanszékén kutató oktatójából regényíró. Hasonlóan fordulatos életpályáról számolt be a harmadik napon érkező Szvoren Edina, aki karvezetőnek tanult a Bartók Béla Zeneakadémián, majd később zeneelmélet oktatóként tevékenykedett. A beszélgetések és előadások között, a Kortárs és a Tempevölgy lapszámbemutatóján vettünk részt. A tábor alatt mindkét folyóirat rengeteg számot szétosztott közöttünk, így azt hiszem, az utolsó napon nagyjából öt kilóval nehezebb bőrönddel távoztam.

Nehéz lenne röviden összefoglalni, mit is kaptam ezalatt pár nap alatt a tábortól. Tapasztalatot, tanácsokat a kritikaírásra, lendületet és motivációt, hogy olvassak, írjak és gondolkodjak szövegekről. Az utolsó napon szomorúan néztem össze műhely-, és egyben szobatársaimmal. „Lehetett volna hosszabb is” jegyeztük meg, miközben az esti közös beszélgetéseknek köszönhetően álmos fejjel próbáltuk lerángatni irodalommal megtelt táskáinkat az emeletről.

műhely

 

Műfordítani se rossz
(Várnai Gina)

Kezdjük a történet tanulságával: a műfordítás pepecs munka. Ezt eddig is sejtettük, éreztük, tapasztaltuk; emiatt szeretjük.  Kivéve, mikor olyan mélyre ásunk a legmegfelelőbb kifejezés előbányászása érdekében, hogy végül az aknafenék mélyén találjuk magunkat. Ilyenkor megtorpanunk, és feltesszük magunknak a kérdést: tudunk egyáltalán magyarul?

Jeney Zoltán műfordító műhelye egyfajta zen-meditációs szeánszra emlékeztetett, ahol a lelassulás maximumára törekedtünk. Nem sajnáltuk az időt, és a figyelmet a szavaktól; megadtunk nekik minden lehetőséget arra, hogy szépen átforduljanak egyik nyelvről a másikra, és azt a jelentést árasszák magukból magyarul, amit az eredeti. Közben átrágtuk magunkat a különböző elméleteken, neves szerzők aforizmatikus definícióin, aztán rájöttünk (újra): ahány műfordító, annyi elképzelés, annyi hozzáállás. (Épp emiatt felismerhető például Kosztolányi “hollója”. Megj: Nem a Szent Benedek lábánál ücsörgő, hanem a Poe-féle.) Nekünk is megvan a sajátunk, ami folyton alakul, minden egyes szövegnél újrafogalmazódik bennünk. És ez így van jól. Haladunk az elérhetetlen cél felé.

Bár három különböző nyelvről (portugál, angol, spanyol) fordítottunk magyarra, a dinamika jól működött. Izgalmas volt belehallgatni egy idegenebb nyelv ritmusába, átérezni a szerkezetét, aztán a közös nevezőre, magyarra áthozni. Ahhoz, hogy eljussunk a megoldáshoz, néha színészkedni kell, előadni, hogy hangzik, van-e ereje, lüktetése, ha életre keltjük. Szerencsére gyorsan feloldódtunk egymás társaságában, mindenki benne volt a játékban; ezért is volna fontos, hogy a műfordítók gyakrabban dolgozzanak csapatban: nagyon eredményes a közös fejtörés; kivéve, ha szorít a határidő! Akkor vissza az elefántcsont-toronyba!

Ha valaki kívülről figyelt minket, azt láthatta, hogy néha csak bámulunk az ég felé üveges tekintettel, miközben mormolunk magunkban valamit, majd egyszer hirtelen valamelyikünk felkiált: megvan! Nagyjából ennyi a műfordítás. A többi műhelytitok!

Műfordítók

nyomtat

Szerzők

-- Balog Helga --

-- Bálint Zsófia --

-- Horváth Lívia --

-- Locker Dávid Mátyás --

-- Szirtes Bence --

-- Várnai Gina --

A műfordítás alkímiája érdekel.


További írások a rovatból

Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz, Magvető Kiadó, Budapest, 2022.
Helyzetjel
Néhány gondolat Heidegger humanizmusfogalmának Sloterdijk-i kritikája kapcsán


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés