Blacky schnauzer, vizsla, labrador, és ki tudja még milyen fajták keveréke volt. Kölyökkorában, amikor örökbe fogadták, tanúságot tett róla, hogy minden ősétől a lehető legrosszabbat örökölte: vad volt, fürge, erős, és úgy rombolt, mintha az élete függene tőle. A kertben kitúrta és megette a virágokat, letörte a bokrokat, lehasogatta – nem tudni, milyen módszerrel – a fák kérgét, majd alagutat ásott a kerítés alatt, hogy kijusson a kert mögött kanyargó kis patakhoz, békát fogni. Az alagútról sokáig a Gazdi sem tudott, olyan ügyesen elrejtette a növények között. Csak csodálkozott szegény, mitől olyan vizes és véres esténként a kutyája.

Ha lakásba zárták, az még nagyobb pusztítást eredményezett. És hiába kérlelték, dorgálták, verték meg, hiába ütötték az orrát abba, amit a szőnyegre művelt, hiába kamerázták be a lakást és tettek rá áramütésekkel fenyítő nyakörvet, egy morzsányi belátást sem sikerült kicsikarni belőle – mintha méltóságán alulinak tartotta volna a jó modort. Végül felvitték a padlásra, a régiségek közé, ahol kartondobozokban hordhatatlan ruhák, ronda vázák, lyukas lámpaernyők és lábbelik porosodtak, egy hiányzó tetőcserép alatt pedig – ahová a nap úgy, ahogy reggeltől estig besütött – egy szüntelenül nyekergő polcon molyette könyvek sárgállottak. Ott, az alatt a hiányzó tetőcserép alatt tanult meg Blacky három nyelven olvasni. Nagy munka volt, de ő ráért, és egy évvel később, mire a polc minden könyvén átrágta magát, annyira kikupálódott és megkomolyodott, hogy a Gazdi eldöntötte: végre nem fogja többet bezárva tartani. A korcs diadalmasan, felszegett állal vonult le a padlásról.

Ettől fogva Blacky az olvasás bolondja volt, és csak olyankor vesztette el a fejét, ha valahol nyomtatott betűt szimatolt – a Gazdi az ő kedvéért járatta az újságot is. A filantróp igencsak megosztó esetét az első perctől hatalmas érdeklődéssel követte, és hol ennek, hol annak a tábornak adott igazat – annak függvényében, hogy mikor melyik perspektívából íródott a cikk, amely aznap az üggyel kapcsolatban megjelent. Az olvasottakat szívesen megvitatta volna valakivel, akinek van türelme elmagyarázni, mit hogyan kellene értenie – csakhogy kutya volt, és mint ilyen, nem tudott beszélni. Végül úgy döntött, kimegy egy tüntetésre – hiszen addigra szabad volt a Gazdi kertjéből kijárnia –, és körülnéz. Okosabb azonban nem lett, ehelyett, a molinók és az igazság nevében ordító kétlábúak árnyékában kísértésbe esett, kísértésbe, amelynek képtelen volt ellenállni, mert a betűk szaga ez alkalommal szardíniaillattal fonódott össze. Blacky, mintha mágnes vonzaná, úgy furakodott az illat forrása felé. Nem tehetett róla, hogy az egyik tüntető újságpapírba csomagolta az ebédjét. Egyébként is, ki csomagol manapság ebédet újságpapírba? Ezt persze szintén nem tudta elmondani az alaknak, aki grabancon ragadta és elvonszolta, hogy pellengérre állítsa.

Miután, valamikor késő este a Gazdi érte jött, leszedte a nyakából a „TÜNTETŐKTŐL LOPTAM SZENDVICSET”-táblát, pórázt tett rá és hazavezette, szégyenében még az ellen sem lázongott, hogy a kertben kikössék.

- Visszaéltél a bizalmunkkal – mondta a Gazdi, aztán a végén mégis megvakarta Blacky fekete fültövét. Úgy kötötte meg, hogy a kerítés rácsain át rálásson a kedvenc kis patakjára, meg a békákra, hátha így kevésbé fog unatkozni. Kegyelemből a reggeli mellé újságot is hozott – melyben a filantrópról szóló híreket golyóstollal olvashatatlanra satírozta –, bár Blackynek az első rabságban töltött napon még olvasni sem volt kedve.

De ahogy a napok múltak, az állat bűntudata elszivárgott, átvette a helyét a nyugtalan tudásvágy – korábban azért nem kizárólag újságon élt – és a dac. Ekkor történt, hogy egy napfényes délelőttön a patak megbarnult palackban levelet sodort a kertjüket határoló kerítés felé. Ez volt Blacky élete első, neki szánt levele. Sejtette, hogy ha tetten éri, a Gazdi soha többé nem bocsát meg neki, talán még a menhelyre is visszaviszi, vagy ki tudja – a csábítás mégis erősebbnek bizonyult nála. Alattomban körülnézett, átvetette magát a kerítésen, csakhogy, mert a lánca túl rövid volt, fennakadt. Mire a Gazdi este leszedte, már nem volt benne élet.

- Látjátok – intette később a fiait. – Ezért nem szabad sosem túl kíváncsinak lenni. – És kacsintott, hogy biztosan komolyan vegyék.