„A reggeli metrón egy szúnyog fúródott a középső ujjam végébe. Még tart a nyár? Tart a hármas vagy inkább a zaja. Szerintem a metró hangja hamarabb készült el, mint a szerelvények, csak utána kerestek hozzá foltokat, festéklepattogzásokat. A zajra épült az egész, és az arcokra van írva, bár azoktól mindig többet vártam, amikor gyerekként felraktak a kékre. Néztem, hogy a szemben ülők mit reagálnak arra, amit hallok, aztán semmi. Pedig ők is hallották.”

Ezt 2005-ben írtam fel, most, októberben pedig ezt: „Elmentem egy záródó kapu előtt, és szaxofonhangon nyikorgott.” De szokás szerint tényleg úgy kéne a legtöbb zajjal élni (a Soroksári úton vagy a föld alatt), mintha ott se lenne. Lehet, hogy a kapuk figyelmesebbek, miközben sok időt töltenek zenét hallgató emberek közelében. Vágyhatnak rá, hogy a kommunikációnak ezt a formáját utánozzák, ha már a beszédet nem tudják úgy, mint a papagájok. Miért, hátha őket hallgatjuk majd? Érthető, ha kísérleteznek. Lépéseket nem tehetnek, és aki nyitja őket, általában más céllal érkezik, nem a kapuhoz jött.

Egy bojler oldala a Kálvária utcán

Amíg futárkodtam, én sem a kapuk miatt csináltam, de van, amelyik robban, van, amelyik sír, van, amelyik rázkódásszerű, fingó, gyakrabban nyávogó hangot hallat, ha megnyomják a nyitógombot. Károgást és más madárhangokat is ide sorolhatunk, mielőtt az erdőbe jutunk, ha nem is az őserdőbe, átvitt értelemben. Érdekes, ahogy Werner Herzog az esőerdő-akusztikát leírja (Dereng a világ, 2022), a fák alkatrésznek tűnnek nála, ahogy a kaputelefon-technológia is felidézte az állatvilágot: az őserdő „[m]adárhangok és a kabócák rikoltozása, mintha egy nehéz vonat vészfékezéssel csúszna a síneken, de órákig nem tudna megállni.” 

De közben a lassulás ugyanoda vezeti az erdőt, ahonnan indul, ha nem mozdul, ez a változatlanság jellemzi a természetet általában. Az erdő „megvetés” formájában tartja a kapcsolatot az idővel, vagy, Herzog egy másik megfogalmazásában, Lubangon „betiltották az időt”.

Szijj Ferenctől származnak ezek a magyar változatok, és eszembe jutott róluk egy korábbi Sebald-fordítása is, a Természet után című versesköteté, mert ott a természet az egyik versben „esztelen kontár”, aki mindenfélével kísérletezik, ezt-azt végrehajt „a fejünkből kipattant gépek által” is, innen nézve pedig a gép(i) nem válik el a természet(i)től. Sebald és Herzog egységben láttatja ezt a kettőt, vagyis ha „azé a világ, aki teleszüli” (Németh Szilárd), akkor a világ a természeté lesz, ami teleszüli a világot gépekkel. Így aki metróra száll, természetbúvár, hogy egy 2022-ben is megjelenő újság neve kerüljön elő, amit utoljára az általános iskolában láttam. Jó lenne belenézni. Nem meglepő egyébként, hogy Szijjnek saját verse is van, ahol „a pályaudvar vizében” vízinövényszerűek az emberek. De ott is mintha leginkább a visszhangok vezetnének az összehasonlításhoz. Nem lehet rájuk nem emlékezni. Azt viszont nem tudom már, milyen hangot adott a liftajtó, amin egy Kabai Lóránt-képet láttam két éve. Nem ő csinálta, csak a lift, a csukódás és a nyílás.