Urbán András Übü király-átirata, az Übü the Great nem okoz csalódást mindazoknak, akik figyelemmel követik a rendező munkáit az utóbbi időben. Szemtelen, egyszerre karcosan nyers és brutálisan éles darab került terítékre a Zombori Népszínház lendületes előadásában. Alfred Jarry klasszikusát az Übü the Great egyfelől a jelenkori politikai abszurditással önti nyakon, másfelől – a „No filter” jegyében – provokatív módon kérdez rá a közönség, a színész és a színház viszonyára. Übü király ámokfutása közben folyik a vér, zabálják a szart, megerőszakolják, akit csak lehet, hogy aztán a felszabadult őrület végén a színészek a szerepükből kiállva, az egyes szám első személy új szerepét magukra öltve egy-egy rezignált monológgal búcsúzzanak. Urbán a tavaly látott Coriolanus-feldolgozásához, a History of Motherfuckershez hasonlóan ezúttal sem kecsegtet bármiféle feloldással, az úgynevezett katarzis legföljebb a keserű röhögésben nyerhet formát.

A zárónap első előadása az angol nyelven zajló Screenagers Vol.2. Barbara Matijević szintetizátoron játszik egy egyszerű dallamot, és egy történetet mesél, amit a háttérben kivetített képeken követhetünk nyomon. Arról a pillanatról van szó, amikor létrejön az internetkábel-összeköttetés Európa és Amerika között. A téma az internetbe vetettség, azoknak a generációknak az élettapasztalata, akik már a világháló világában nőttek föl. Mi történik az úgynevezett egyéniséggel abban az univerzumban, amikor a nyelvi és a képi megjelenések – mémek, szelfik, családi felvételek – azonos sémákat követnek? A Screenagers intelligens, jó humorú előadás, Barbara Matijević egyszerre érzékeny és ironikus személyisége a betárcsázós internetre még emlékező boomerekben akár Laurie Andersont is felidézheti. A mobiltelefonok kikapcsolására ezúttal nem figyelmeztetnek a kezdés előtt: a műsor interaktív, a közönség csatlakozhat Matijević privát hálózatához, és alakítója lehet mindannak, ami a színpadon zajlik. Fájdalmasan vicces, Google-keresések soraiból és clickbait címadásokból összeálló dalok hangzanak el, míg végül a mesterséges intelligencia tanácsát megfogadva a záródalt a közönség írja: egyszerű kezdő mondatokat kell kiegészíteni-befejezni, amelyek sorra megjelennek a képernyőn, Barbara Matijević pedig elénekli őket, a kötött refrénnel kiegészítve.

A fesztivál utolsó, Szarajevóból érkezett előadásán a feliratozás akadozása-követhetetlensége a szöveget nem értő nézőt gyorsan kívül rekeszti. A vége felé a hosszú mozgásszínházi betét is unalmasnak tűnik, és az a gyanúm, hogy Az éhezőművész nem igazán tud mit kezdeni Kafka szövegével. Ha viszont az ember nem azért jár színházba, hogy piros és fekete pontokat osztogasson, egy ilyen tapasztalat, a puszta szerkezet feltárulása akár érdekes is lehet. Az éhezőművész ugyanis felsorakoztatja a – hasraütésszerűen nevezzük most így – politikus posztjugoszláv színháznak mindazon alkotóelemeit vagy „kötelező” fogásait, amelyek más előadásokban remekül működnek, itt azonban, úgy tűnik, külsődlegesek maradnak. Ilyen a provokatív alapállás, amikor a feldolgozott klasszikus – jelen esetben Kafka – egyszerre az előadás tárgya és az előadás ürügye, ilyen a botránykeltő hatások alkalmazása (vödrök vannak a színpadon: itt hányni fognak), ilyen a színész egyes szám első személyű kiállása, saját élettörténetének a beemelése, ilyen az éles politikai kritika, ilyen a minden tekintélytisztelettől mentes reflexió a színész, a színház és a közönség viszonyára, vagy ilyenek a parodisztikus zenei betétek. Mindezek most a szövegtől megfosztottság következtében nem hatáselemként, hanem önmagukban, mintegy filter nélkül kerültek a szemünk elé. Így hát azok a nézők, akik az előadást elveszítették ugyan, de mégis figyelni akartak valamire, egy tanulságos tapasztalattal gazdagabban távozhattak.

Az immár tizennegyedik Desiré Fesztivál is gazdag és izgalmas tapasztalatokat kínált. Kezdjük a visszaszámlálást, várjuk a tizenötödiket.