bezár
 

irodalom

2023. 02. 25.
A vakmerőség a kedvenc témáim egyike
Interjú Bódi Péterrel
Tartalom értékelése (8 vélemény alapján):
Műveinek fő témája a fiatalok gondolkodása, kapcsolati rendszereiknek bonyolultsága és a világhoz való viszonyulásuk. A harmincegyéves szerző a sajátjánál eggyel frissebb generáció problémáival foglalkozik legtöbbet, nem riadva vissza a formai újításoktól sem. Legutóbb megjelent csetregénye, a Hype kapcsán Bódi Péterrel Horváth Florencia beszélgetett.

PRAE.HU: Honnan származik ennek a cselekményvezetésnek és formának az alapötlete – ami egyébként a könyv témájából, az egymástól távoli országokban tartózkodó barátok kapcsolattartásából adódik?

Sok olyan fiatalt ismerek, aki így él, és az én szociális hálóm is hasonló, ezt pedig ezzel a módszerrel elég jól be lehetett mutatni. Az egyetemi éveimben nem éreztem a topon magam, és az útkeresés része volt az is, hogy összevissza utaztam Európában, kihasználva, hogy ezt uniós állampolgárként lényegében bármelyik fiatal megteheti ingyen, ha figyel a lehetőségekre és beszél egy kicsit angolul. Ezt mindenképp meg szerettem volna örökíteni még addig, amíg benne vagyok, aztán igazából benne is ragadtam. Most az a munkám, hogy más fiataloknak biztosítok hasonló lehetőségeket, kicsit jobban kontrollált közegben, mint a regényeimben.

PRAE.HU: Elég rövid időn belül írtál négy regényt. Mennyit szerkeszted önmagadat, sokat formálódik a szöveg az első változattól a nyomdába kerülésig?

Gyorsan dolgozom. Lendületes olvasási élményt szeretnék nyújtani, mert a jelenről írok, arról pedig szerintem csak így lehet. Ha lassan haladok egy szöveggel, előre érzem, hogy nem lesz jó, mert az azt jelenti, nem sodor magával a saját írásom, és szerintem akkor az olvasót sem fogja. Az unalom a sznoboknak való, én szeretem élvezni az életet, így az olvasmányaimat is. Szerkeszteni viszont nagyon sokat szoktam, órákat szarakodok akár egy-egy bekezdéssel is, ráadásul nekem ez nehezített terep, mert diszlexiásként a mai napig összekeverek betűket. Az ilyen hibák nagy része a sokadik újraolvasással kiküszöbölhető. De persze, miután a kiadó elfogad egy szöveget, még mindig sok munka vár ránk. A Kalligramnál eddig két szerkesztővel dolgoztam együtt, Toldi Veronikával és Tóth-Czifra Júliával, ők elég sok formai javaslatot tettek, húztak is bőven, de általában minden tanácsukat elfogadom. Ilyen téren nem vagyok makacs, megbízom a szerkesztőimben és a kiadómban.

.

PRAE.HU: Egy interjúban úgy fogalmaztál, kevesen vannak, akik tudják, milyen szövegeket olvasnak szívesen a fiatalok. Gondolod, hogy könnyen rátalálnak a szépirodalmi igényű ifjúsági művekre, és nem ragadnak le az inkább lektűrnek számító művek polcánál?

A lektűrirodalom piacorientált, így a kiadóknak és szerzőknek figyelniük kell az olvasói igényekre. Ebből lenne mit tanulnunk, ráadásul a nyugati zsánerirodalom ma már piszok erős, bőven megütik a szépirodalmi szintet. Emelem kalapom bárki előtt, aki úgy gondolja, hogy értékesebb novellákat ír Ted Chiangnál. Amúgy meg maga az irodalmi közeg is ellöki magától a következő generációt. Ez nyilván szubjektív példa, de a munkám során legtöbbször 18-20 éves fiatalokkal beszélgetek könyvekről, az idősebbek általában „már” nem olvasnak. És itt a „már” a kulcsszó. Ennek oka az a belterjes irodalmi közeg, amiben ötvenes-hatvanas férfiak mondják meg, hogy milyen a fiatalok hiteles hangja. Ráadásul unalmas szövegeket kanonizálnak, amikre aztán azt mondják a diákoknak: „ez a jó irodalom, ha nem tetszik, nincs ízlésed.” Ez nem vezet sehova, az egész irodalomoktatásunk olyan, mintha olvasmányok által akarnánk büntetni a fiatalokat. Nem csoda, ha a szabadidejüket inkább sorozatnézéssel töltik. Az olvasás olyan, mint a testmozgás, ha rendszeresen csinálja az ember, izgalmas, érdekes, és ha nincs rá idő néhány napig, hiányozni kezd. De ehhez először meg kell szerettetni a diákokkal. Az iskolákban sokkal kreatívabb munkára lenne szükség annál, minthogy verselemzéseket magoltatnak be szerencsétlenekkel.

PRAE.HU: Rengeteg szlenges kifejezést találunk a kb. 300 oldalas szövegben, amelyek a nyelv elképesztően gyors változásával könnyen elavulttá válhatnak. Az olvasó körül hamar megteremtődik az az univerzum, amiben a történet játszódik – részben a filmesnek ható fordulatok segítségével. Mit gondolsz, néhány évtized múlva is releváns és érthető lesz ez a világ és ez a nyelvhasználat?

Szerintem sok író nagy hibája, hogy folyton azon kattog, mit gondol majd róla az utókor. Kiábrándító, de valószínűleg semmit sem fog gondolni. Ezt nem tudjuk befolyásolni, és ennek csak az lesz a következménye, hogy a nagynak tartott elődjeinket másoljuk. A szlenggel kapcsolatban azért figyeltem, hogy dekódolhatóak legyenek az üzenetek, ennek is megvan a módja, szerintem a szövegkörnyezetből mindenkinek egyértelmű, mikor mire gondolok. Ez remélhetőleg így is fog maradni, és akkor ez a nyelvezet elég jó korrajz lesz, ami lehet, hogy többet fog érni, mint a sokadik izzadságszagú, megfelelési kényszerben pácolt kisregény vagy novelláskötet, amit azért írtak, hogy a fentebb említett ötvenes-hatvas férfiak majd jól megdicsérjék.

PRAE.HU: Elég merész vállalás olyan rövidítéseket használni egy könyvben, amik általában csak a szöveges üzenetváltásokra jellemzők („thx”, „vhol”, „h” stb.). Íróként nyilván érdekelnek a nyelvi formulák, de nem félsz attól, hogy helyesírásromboló hatása van az ilyen jellegű szövegek olvasásának? Formabontó megoldásról van szó, nem nagyon találtam hasonlókat, te tartasz valakit elődödnek a műfajban – akár tágabb értelemben véve, regényíróként is esetleg?

Nem alakítom a nyelvet, és nem is akarom alakítani, csak megfigyelem és felhasználom, amit látok. Nálam a szöveg eszköz, mint egy autó, eljuttat A-ból a B-be, és értem, hogy egyeseknek fétistárgyat képez a kedvenc autója, de én csak beleülök, használom, és lehet, hogy lesz néhány karcolás a karosszérián, mire célba érünk, de legalább új utakat járunk be. Inkább lennék rally-pilóta, mint oldtimer gyűjtő. Louis-Ferdinand Céline az egyik nagy kedvencem amúgy, ő kezdte el hitelesen beemelni a szlenget az irodalomba.

.

PRAE.HU: A Hype-nak és második kötetednek, a 2017-ben megjelent Hipsternek  is egyik alapelemét jelentik a drogok, rengeteg leírás olvasható különböző tudatmódosító szerek által átélt tripekről. Miért tartottad fontosnak, hogy ezek a részek bekerüljenek? Illetve a szereplők nagy része kereskedik is ezekkel a szerekkel, mindkét könyvben aktívan jelen vannak az életükben. Olyan, mintha hivatásodnak éreznéd ezeknek a karaktereknek a megszólaltatását, igaz ez?

Nehéz ez a téma, mert eléggé stigmatizál, de az írással kapcsolatban valamiért sosem zavart. Amúgy a gyerekkoromra vezethető vissza a drogok iránti érdeklődés. A családom egyáltalán nem volt érintett, de az iskolában sok szó esett a különböző kábítószerekről. Akkortájt volt hot topic az AIDS és a HIV-fertőzés, ezért már másodikos-harmadikos korunkban olyan videókat mutogattak nekünk, amiktől a mai napig rosszul vagyok – és a témát persze össze is kapcsolták a drogozással. Ne fogadj el senkitől tablettákat vagy füves cigit, mert másnap AIDS-esen ébredsz, kábé ez volt az üzenet. Mindig úgy beszéltek a drogozásról, mint valami olyanról, amibe simán belehal az ember, mégis sokan csinálják. Ezt az ellentmondást nem értettem, aztán ezt csak fokozták a prevenciós előadások, ahol képesek voltak olyanokat mondani nekünk, hogy a „marihuánától a színek hangokká, a hangok színekké alakulnak”. Ezt meg is írtam a Hipsterben, és tudom, hogy vannak civilek, akik ma ezt a könyvemet prevenciós workshopokon használják. Maga a drogpiac azért érdekelt sokáig, mert miután elköltöztem otthonról, elég szegényen éltem, és láttam, hogy mások milyen könnyen keresnek rengeteg pénzt ezen a területen, mégsem értettem, miért vág bele ebbe valaki, hiszen tudjuk, általában az a vége, hogy a rendvédelem rárúgja az emberre az ajtót, ráadásul valami későesti vagy korahajnali órában. Ezt az ellentmondást is szerettem volna megérteni. Dealerkedni nem merészség, hanem vakmerőség, a vakmerőség pedig a kedvenc témáim egyike. Ha jobban belegondolunk, művészként is hasonló problémákkal szembesülünk. Valószínűleg neked is elmondták már legalább párezren, hogy művészetből nem lehet megélni, mégis rengetegen csináljuk, annak ellenére, hogy valószínűleg sosem válnak valóra az álmaink. Ma már kissé erőltetettnek tűnik, de a Hipster megírásának idejében ez a párhuzam érdekes volt számomra.

PRAE.HU: A művészet – film, könyvek, festészet – is hangsúlyos szerepet kap az írásaidban, nagyrészt összefonódva a drogok világával. Milyen viszonyod van azokhoz az alkotásokhoz, amelyek megjelennek a regényben – pl. Félelem és reszketés Las Vegasban, Philadelphia –, és miért tartottad fontosnak, hogy ezek belekerüljenek?

A mostani szövegeimből ezeket a folytonos hivatkozásokat már teljesen kihagyom, és agyaltam is ezen, vajon miért. Aztán egyszer lapozgattam itthon egy Kerouac-regényt, és akkor jöttem rá, hogy nála és néhány másik szerzőnél volt rengeteg más regényre hivatkozás, és én általában ezeket a könyveket el is olvastam, ha az adott írót nagyon kedveltem. Céline-re például sokat hivatkozott Kerouac, itt is van mellettem a polcon az egész életműve, legalábbis amennyi megjelent belőle magyarul. Illett ez a megoldás a karaktereimhez is, mert többnyire művészekről írtam. Sokszor hivatkoztam a nagy kedvenceimre, de néhány irodalmi utalás csak az adott karakter jellemrajzának a része. Mostanában már elrugaszkodtam a művészközegtől, már más témák érdekelnek.

.

PRAE.HU: A könyv két éve jelent meg, azóta született róla néhány kritika. Hogyan viszonyulsz ezekhez, elolvasod őket? A korábbi könyveidre érkezett reflexiókból be tudtál valamit építeni ennek a műnek az írásfolyamatába?

Én imádom a negatív kritikát. Nem a nárcisztikus „engem ez tart életben” értelemben, hanem racionális alapon. Aki csak pozitív visszajelzéseket kap, az a saját közegének alkot, ami kényelmes megoldás, de számomra nem túl izgalmas. Nem kéne hópihéknek lennünk. Az egyik oka annak, hogy nem nagyon barátkozom írókkal, pont az, hogy nem bírják a negatív kritikát, ez pedig borzalmasan hátráltatja az embert a fejlődésben. Képzeljünk el egy bokszolót, akit edzésen sosem ütnek meg, nehogy hisztizni kezdjen. Mit fog kapni egy meccsen? A bokszban meg az irodalomban pedig van valami, ami nagyon hasonló: mindkettőhöz rengeteg képességet kell párhuzamosan fejleszteni, ami azzal jár, hogy néha lesznek olyan képességek, melyeket kicsit jobban kidomborítunk a többinél. A negatív kritika ezekre a különbségekre hívja fel a figyelmet. Ez nem azt jelenti, hogy aztán máshogy kell írnunk, de nem árt, ha ismerjük az igényeket.

PRAE.HU: A regény megjelenése óta főleg novellákat publikáltál, mesélnél egy kicsit arról, min dolgozol most és ez mennyire lesz beilleszthető az eddig megjelent köteteid sorába?

Van egy rakás novellám, amiket még nem küldtem el sehova. Az ilyesmihez mindig lusta voltam. 2014-ben írtam az első rövidprózát, de csak 2020-ban kezdtem el ezeket megjelentetni. Egy karakter felnőtté válásával foglalkozom bennük, kissrác korától egészen érett férfikoráig, epizodikusan, átívelő szálakkal. Ezzel a projekttel annyira nem sietek, mert szeretem írni, de lassan befejezem. Elég sok témát dolgoznak fel ezek a művek. Mostanában érdekel a fitnesz ipar, a testtudatosság, a teljesítménynövelő szerek használata, az élsport (főleg a küzdősportok és ezek viszonya a hétköznapi életben történő fizikai erőszakkal), a CTE, az elektronikus zenei szubkultúrák és a megélhetési bűnözés néhány olyan formája, amit írók ritkán dolgoznak fel. És van egy teljesen kész regényem is, egy utópikus közegben játszódó agymenés, amit szeretnék lassan kiadatni. Ebben és a novellákban is visszatérnek a korábbi regények szereplői, helyszínei. Minden, amit írok, egy univerzumban játszódik, ez alól az Engedetlenek című regényem az egyetlen kivétel, azt csak úgy megírtam, mert akkor épp az esett jól.

Fotó: Bódi Péter, Nagy Elena

nyomtat

Szerzők

-- Horváth Florencia --


További írások a rovatból

Bemutatták Márton Ágnes drámakötetét
Recenzió a Természetellenes vadság című líraantológiáról
irodalom

Vaktérkép

Más művészeti ágakról

színház

Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én a József Attila Színházban
A legkülönbözőbb természetű titkok a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
gyerek

Már lehet nevezni a Pagony Kiadó gyerekirodalmi és illusztrációs pályázatára
Az Arcok visszapillantóban és a Kiáltvány a gyerekekért a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés