Az estet André Ferenc zenéje alapozta meg – ő biztosította gitárjával és samplerével a zenei aláfestést a rendezvény során. A kibontakozó gitárjátékhoz csatlakozott Falcsik Mari háborús versével, majd a következő, dinamikusabb alapra André olvasta fel A kíváncsiság kegyetlensége című szövegét. Az eddigi mélyebb hangzásokat felváltó könnyedebb gitárszólóval kontrasztot képezve Kemény Zsófi olvasta fel Megbaszott királynők című versét.

Az első felolvasókör után Csepelyi Adrienn ismertette az est várható forgatókönyvét: „Nem tudjuk, mi lesz, de jó lesz.”, kiemelve, hogy a meglehetősen improvizatív beszélgetés várható. Elsőként André beszélt az improvizáció rá eső részéről: nem előzetes megbeszélés alapján választott zenéket az egyes versek alá, hiszen most volt alkalma először olvasni a másik két szerző kötetét; ugyanakkor a háborús közérzet, ami Falcsik versében is megjelent, jó támpontként szolgált. Kemény a felolvasni kívánt versek kiválasztási metódusáról elmondta, hogy bár többeket megkérdezett, teljesen eltérő válaszokat kapott; a Megbaszott királynők volt az egyetlen, amit ketten is javasoltak. Bár szereti a saját verseit, nem gondolja őket elég slamszerűnek ahhoz, hogy felolvasáskor „azonnal üssenek”. Falcsik Mari megjegyezte, szerinte egy ilyen estnél az a legfontosabb, hogy minél nagyobb arányban legyenek felolvasott versek; sokkal fontosabb, mint a beszélgetős rész, vagy hogy mit gondolunk (és pláne a költő mit gondol) a versekről.

Csepelyi elmondta, hogy a három kötetben sok összecsengés figyelhető meg, annak ellenére, hogy a szerzők pályáuk más-más szakaszában vannak, és életkoruk is eltér. André szerint ez többek között azzal is magyarázható, hogy Kemény Zsófival a sárvári írótáborban ismerték meg egymást, közös volt az indulásuk; ugyanakkor mindenkit ugyanazok a külső hatások érnek, mindenki ugyanabban a világban él, a hatásokra azonban mindenki a maga módján reagál. Csepelyi ezután arról faggatta Andrét, melyik az a három szó, amivel tudná leírni a kötetét. A szerző elmesélte, hogy egy szerkesztőprogrammal követi, mely szavak fordulnak elő a leggyakrabban a verseiben; a kötet egészét tekintve a víz, a föld és a szeretet fordult elő legtöbbször. Utóbbi kapcsán kiemelte, szeret kísérletezni az olyan „csúnya szavak” közhelymentes használatával, mint a hold, az álom stb. Fontos kihívás számára másképpen beszélni egyrészt az előző korokhoz, vagy más szerzőkhöz viszonyítva, másrészt a saját verseihez képest-Úgy véli, az élet nagy kérdései mindig kérdések maradnak, amire különbözőképpen keressük a válaszokat. Például más szerelmes verset írni most, mint a 70-es években.

Falcsik ennek kapcsán kifejtette, hogy amikről beszélünk, az mindig ugyanaz, még ha más is a beszédmód. Vagyis minden háború összekapcsolódik, hiszen mindegyik esetében ugyanazok a morális kérdések merülnek fel; felolvasott verse ugyan a délszláv háborúhoz kötődik, de új aktualitást nyert az ukrajnai háború által. Falcsik úgy véli, hogy kötete címe tartalmazza azt a két szót, ami leginkább jellemzi az anyagot (Azt hittem).

Kemény Zsófi hosszas fontolgatás után az időt, az időbeliséget említette, mint kötetének legfontosabb hívószavát. Csepelyi ezután arról kérdezte, mi a véleménye arról a közhelyes megállapításról hogy „a lányok nem beszélhetnek csúnyán” . Kemény Zsófi kifejtette, hogy már pályája elején sem érdekelt ez; bár a szülei próbálták a szép beszédre szoktatni, ő „mondta, ahogy a csövön kifér”, végül csillapodott a lendület; verseiben például ritkán alkalmazza a vulgaritást.

A következő felolvasóblokk után – melynek tanulsága többek között az volt, hogy igenis léteznek jó instavers-oldalak – Csepelyi arról kérdezte Falcsikot, érez-e alkalmanként késztetést arra, hogy olvasásra ajánljon egy verset valakinek, akinek szüksége van rá. A költő elárulta, nem tesz ilyet; megírja a verseket, amelyek traumákat is feldolgoznak, bár nem direkt segítő céllal. Nem tud többet tenni a megírásnál, ugyanakkor nagyon boldog, ha megértik a szövegét és ezzel segít valakinek.

Ezután André beszélt a kötet összeállításáról; fontos volt a Mastercard Alkotótárs pályázata, amelyet megnyert, és ezzel rákényszerült arra, hogy feltérképezze a versei csomópontjait, a kezdeti koncepicó alapján pedig kirajzolódhatott egy ív, amelyben  aprólékosan kidolgozott mikroösszefüggések és tágabb összefüggések egyaránt feltérképezhetőek. Többek között az archetipológiából és a szimbolizmusból is inspirálódott; fontos kérdés volt számára, hogyan teheti nyelvivé a közös tapasztalatokat; emellett Szenderák Bencének, a szerkesztőnek is hálás a közös munkáért.

A moderátor zárásként arról kérdezte Kemény Zsófit, elkülöníti-e, milyen témákat akar prózában, illetve lírában megírni. Kemény csupán utólag fedez fel közös, jelentős motívumokat, témákat, amelyek egy adott időszakban foglalkoztatták, viszont ilyenkor minden műfajban ezekről ír. A kardinális kérdés tehát a műfaj által megkövetelt nyelvezet; egy slamhez képest egy forgatókönyv például sokkal képibb.

Végül az utolsó, az előbbiekhez képest könnyedebb zenével támogatott felolvasóblokk után az Ellátó sötétjében itt-ott elkezdtek növekedni a dedikálásra várók sorai a szerzők és a könyvespult előtt.

Fotó: Mariia Kashtanova