film
2008. 09. 09.
Gengsztercirkusz
Emir Kusturica: Az ígéret szép szó
Gengsztercirkusz és széphistóriás szerelem népmesei elemekkel, túladagolt didaxissal, ám valódi tét nélkül – ráadásul alig magasabb színvonalon prezentálva, mint amit egy két hét alatt összedobott mozgóképes haknitól várnánk.
Ha nem Emir Kusturica filmjéről volna szó, akkor nem is elmélkedne a kritikus oly sokáig, hogy vajon mit is látott. Annyi bizonyos, hogy akik legutóbbi, eposzi terjedelmű játékfilmjét, Az élet egy csodát magukban az életmű addigi állomásait összefoglaló mestermunkának kiáltották ki, és a benne feltárulkozó lehetőségeken felbátorodva egy epikus fordulat eljövetelében reménykedtek, azoknak borzalmas csalódást fog okozni Az ígéret szép szó című legújabb opus a maga slendrián módon felépített pikareszk szerkezetével és a jelentését, jelentőségét veszítő önidézések és önismételgetések türelmet próbálóan hosszú sorával.
Az élet egy csoda felvonultatta Kusturica karneváli eszköztárát, elmesélte egy térség történelmét és az ott élő emberek történeteit, ráérősen, de mégis tökéletes szerkezetben, játékos szürrealizmussal, ártatlan szentimentalizmussal, no meg egy égbe röpítő szerelemmel fűszerezve a históriát, a szüzsé egyes epizódjaival és a pontosan kidolgozott gegekkel a mozi történelmének őskora előtt tisztelegve és a dramaturgiai tetőponton az abszurd politikai helyzet, valamint az arról tudósító tömegmédia markáns kritikáját adva.
Hogy mindennek nyomát sem találjuk az új filmben? Ám legyen, nyitott volna a néző egy könnyű, átmozgató mozidarabra is, de könnyedség és örömmozi helyett erőltetett menetben sorakoznak a jól ismert tartalmi elemek és stiláris megoldások (e filmben jobbára megoldatlanságok), mint egy rosszul sikerült Kusturica-epigonban.
A kiindulópont egy napsütéses domboldal, ahol négyen élik idilli életüket: az őszöreg nagypapa, a serdülő unoka, a dús keblű tanítónő és Cvetka, a tehén – akár egy balkáni vágyálomban vagy egy igencsak kusturicás mesében. Az idill egészen filmünk kezdetéig tart, mikor is megérkezik a picinyke lakóközösségbe a dajdajozó minisztériumi különítmény, hogy bezárja, és dorbézolási célokra sajátítsa ki a helyi iskolát – plombálva ezzel a lehetőségét egy szebb jövőnek. A nagypapa erre annyira elszontyolodik, hogy még az élettől is elmegy a kedve, de még mielőtt meghalna, a városba küldi egyetlen unokáját, Tsanét szerencsét próbálni, és négy feladatot bíz rá: adja el a tehenet, az árából vegyen egy ikont a nagyapjának, egy ajándékot magának, és szerezzen feleséget. Ettől kezdve az események két szálon peregnek, a városban Tsanénak nem csak az asszonyokkal és lányokkal, de a globál-konform helyi gengszterekkel is meggyűlik a baja, a faluban pedig a nagyapa próbálja visszanyerni az életkedvét a tanítónővel szárba szökkenő szerelemtől.
Ha a történetszövés elnagyolt is, a cselekmény pedig egészében tekintve unalomba fullad, azért akad jó néhány tetszetős alkotó elem, így az ember gyakran akár percekig át tudja adni magát a gengszterhakni és széphistóriás szerelmi akció-szüzsé fordulatainak. Sokáig érdekes és szellemes a cirkuszi vagy színpadi diegézis önreflexiója: a számtalan mechanikus szerkezet, emelő, ébresztő, altató és csapda működtetése, és az a tény, hogy a gravitáció rendre keresztül húzza a gépesített terveket, azon az elven indukálva ezzel geg-nevetést, ahogyan a börleszk fizikai humora is. Ám hiányzik az arányérzék, így nem csak a városi szál hatalmasodik el a csenevész domboldali melodrámához képest, de a nagyszerű gegek is annyiszor ismétlik meg magukat, hogy végül kínos bohóckodássá silányodnak. Megcsillanni látszik ugyan annak a lehetősége, hogy egy Amarcord-szerű, csak éppen nem annyira novellisztikus, mint inkább mutatványos, bacchanáliás felnövéssztori kerekedik mindebből, némi népmesei beütéssel. Ám hiányzik a belső események súlya is, mind a szülőföldhöz, a történelemhez való szubjektív kapcsolódás jelentősége, mind a szerelmi szál belső, Kusturicánál gyakran torz, de mindig igen gazdag kidolgozásának jelentőségteljessége.
A didaktikus végkifejlet ezek után egyenesen dühítő: mert az eddigieket nézve semmi újat nem tesz hozzá a dolgok állásához, hogy az esküvő fontosabb a halálnál, és hogy a háború errefelé, pardon, arrafelé soha nem ért véget. Sőt, határozott leegyszerűsítése annak a gyönyörű Kusturica-víziónak, melyben a parttól elszakadó esküvő-élet szigetet a halál vizének hullámcsapási nyaldossák.
Nem kell azért elszontyolodni! Tessék megnézni négyszer-ötször a Macskajajt és az Undergroundot, azután vagy kétszer az Arizónai álmodozókat és Az élet egy csodát, és máris helyre áll majd a világrend. Ámen.
Az élet egy csoda felvonultatta Kusturica karneváli eszköztárát, elmesélte egy térség történelmét és az ott élő emberek történeteit, ráérősen, de mégis tökéletes szerkezetben, játékos szürrealizmussal, ártatlan szentimentalizmussal, no meg egy égbe röpítő szerelemmel fűszerezve a históriát, a szüzsé egyes epizódjaival és a pontosan kidolgozott gegekkel a mozi történelmének őskora előtt tisztelegve és a dramaturgiai tetőponton az abszurd politikai helyzet, valamint az arról tudósító tömegmédia markáns kritikáját adva.
Hogy mindennek nyomát sem találjuk az új filmben? Ám legyen, nyitott volna a néző egy könnyű, átmozgató mozidarabra is, de könnyedség és örömmozi helyett erőltetett menetben sorakoznak a jól ismert tartalmi elemek és stiláris megoldások (e filmben jobbára megoldatlanságok), mint egy rosszul sikerült Kusturica-epigonban.
A kiindulópont egy napsütéses domboldal, ahol négyen élik idilli életüket: az őszöreg nagypapa, a serdülő unoka, a dús keblű tanítónő és Cvetka, a tehén – akár egy balkáni vágyálomban vagy egy igencsak kusturicás mesében. Az idill egészen filmünk kezdetéig tart, mikor is megérkezik a picinyke lakóközösségbe a dajdajozó minisztériumi különítmény, hogy bezárja, és dorbézolási célokra sajátítsa ki a helyi iskolát – plombálva ezzel a lehetőségét egy szebb jövőnek. A nagypapa erre annyira elszontyolodik, hogy még az élettől is elmegy a kedve, de még mielőtt meghalna, a városba küldi egyetlen unokáját, Tsanét szerencsét próbálni, és négy feladatot bíz rá: adja el a tehenet, az árából vegyen egy ikont a nagyapjának, egy ajándékot magának, és szerezzen feleséget. Ettől kezdve az események két szálon peregnek, a városban Tsanénak nem csak az asszonyokkal és lányokkal, de a globál-konform helyi gengszterekkel is meggyűlik a baja, a faluban pedig a nagyapa próbálja visszanyerni az életkedvét a tanítónővel szárba szökkenő szerelemtől.
Ha a történetszövés elnagyolt is, a cselekmény pedig egészében tekintve unalomba fullad, azért akad jó néhány tetszetős alkotó elem, így az ember gyakran akár percekig át tudja adni magát a gengszterhakni és széphistóriás szerelmi akció-szüzsé fordulatainak. Sokáig érdekes és szellemes a cirkuszi vagy színpadi diegézis önreflexiója: a számtalan mechanikus szerkezet, emelő, ébresztő, altató és csapda működtetése, és az a tény, hogy a gravitáció rendre keresztül húzza a gépesített terveket, azon az elven indukálva ezzel geg-nevetést, ahogyan a börleszk fizikai humora is. Ám hiányzik az arányérzék, így nem csak a városi szál hatalmasodik el a csenevész domboldali melodrámához képest, de a nagyszerű gegek is annyiszor ismétlik meg magukat, hogy végül kínos bohóckodássá silányodnak. Megcsillanni látszik ugyan annak a lehetősége, hogy egy Amarcord-szerű, csak éppen nem annyira novellisztikus, mint inkább mutatványos, bacchanáliás felnövéssztori kerekedik mindebből, némi népmesei beütéssel. Ám hiányzik a belső események súlya is, mind a szülőföldhöz, a történelemhez való szubjektív kapcsolódás jelentősége, mind a szerelmi szál belső, Kusturicánál gyakran torz, de mindig igen gazdag kidolgozásának jelentőségteljessége.
A didaktikus végkifejlet ezek után egyenesen dühítő: mert az eddigieket nézve semmi újat nem tesz hozzá a dolgok állásához, hogy az esküvő fontosabb a halálnál, és hogy a háború errefelé, pardon, arrafelé soha nem ért véget. Sőt, határozott leegyszerűsítése annak a gyönyörű Kusturica-víziónak, melyben a parttól elszakadó esküvő-élet szigetet a halál vizének hullámcsapási nyaldossák.
Nem kell azért elszontyolodni! Tessék megnézni négyszer-ötször a Macskajajt és az Undergroundot, azután vagy kétszer az Arizónai álmodozókat és Az élet egy csodát, és máris helyre áll majd a világrend. Ámen.
Az ígéret szép szó (Zavet)
Színes, feliratos szerb-francia filmdráma, 137 perc, 2007.
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Rendző: Emir Kusturica
Könyv: Emir Kusturica
Szereplők: Uros Milovanovic, Aleksandar Bercek, Ljiljana Blagojevic
Bemutató: 2008. augusztus 21.
Forgalmazza: Budapest Film
Szerzők
-- Forgács Nóra Kinga --
További írások a rovatból
film
Interjú Dér Asiával a Nem halok meg című filmje kapcsán
