Tevékenységemet e zárt térben egyetlen szobára szűkítettem. Leváltam a külvilágról. Mindent egy reflektív magatartáson keresztül kezdtem vizsgálni. 

Felépítettem az önmegfigyelés intézményét.

Ezekben az években egyszerre váltam a megfigyelés alanyává és tárgyává. Figyelmemet elsősorban magamra, a mindennapjaimra irányítottam. Arra, hogy hogyan élek, hogyan tudok élni ebben a szobában, egyedül. Munkaként fogtam fel a megfigyelést. A válaszadást szintén a munkán keresztül tartottam lehetségesnek. 

Egy szüntelen munkavégzésbe fogtam, hogy megismerjem magamat: ezt a szobát.

Mintegy életformaként határoztam meg az önmegfigyelést és az abból eredeztetett tárgykészítést. Ez a módszer rövidesen programmá, egyetlen nagy munkafolyamattá alakult.  Alapkövetelményem és etikai szándékom volt, hogy csakis magamat használjam tárgyként a megfigyeléshez. Gyakran magamra fogtam a kamerát, és lőttem. Nem volt más a térben, így csak saját magamat találhattam el. Az öncélúság munkamorálját építettem ki. Mindennek oka és célja én magam voltam. Nem a kenyérkereset, nem a művészeti tárgyak megalkotása, hanem önmagam egy lehetséges reprezentációjává válni. 

A szoba én vagyok – mondogattam magamnak. 

Ez a létezés nem volt mindenestül publikus. Ez már önmagában is tüntetett egy társadalmi szokás ellen, ahol mindenki külső kényszerektől vezérelve teszi láthatóvá magát. Jól ismertem a kinti teret, idebent tudatosan nem akartam tudni a külvilágról. Szobám a gondolataim kivetülése lett, és úgy tettem rendet a fejemben, ahogy a szobában lévő tárgyakat rendeztem el. 

Magánszférámban minden feltett kérdésemre tárgyi válaszokat adtam.

Funkciótlan tárgyak segítségével modelleztem létmódom. A tárgyak zárt működésemet illusztrálták, mely a feleslegesség reprezentációjának tűnhetett. Elcseréltem a funkciót a funkciótlanságért, azért hogy a választott létformát igazolttá tegyem. A tárgyi szituációk felhalmozásának köszönhetően nem hagytam fölösleges boldog teret a szobában. Így váltak a tárgyak feleslegessé és boldogan kitöltötték ezt a szobát.

Bögös Loránd: 1212. Fotó: Bögös Loránd. 
 

A magam számára hasznos létet a funkciótlanságban éltem meg.

Így kicsinyítettem a szoba terét, és a benne lévő lehetőségeket. A bejárt utak alapján összemostam a valóságomat a feltételezés természetével. Ezt a szabad létezést próbáltam lemodellezni ebben a kísérleti laboratóriumban.

Elzártam magam, hogy a külső tekintélyek ne faljanak fel, és elhiggyem, hogy létezhet egy független gondolkodás, mely nem véletlenül nem fogyaszt semmit kívülről. Ez a külső azonban erejénél fogva próbálta feloldani a privát szféra autonómiáját. Ellenreakcióként szobaszituációk felépítésével és a tárgyak funkciótlanságával tüntettem. Rajtuk keresztül medializáltam saját magamat. 

Lecseréltem magamat a tárgyaimra.

Munkám a tökéletes haszontalanság és feleslegesség felépítésének metaforája, de egy konkrét ügy is. Reakció a körülöttem lévő kizsákmányolásokra. Kritikám kifejtéseként nem egy láthatatlan gondolatkísérlettel, hanem a végletekig megtöltött szobabelsővel válaszoltam. Egyre csak fogyasztottam az üres tereket, elszívtam magam elől a levegőt. Laboratóriumom egy kísérleti szoba volt, ahová nem dologtalanul pihenni tértem vissza, hanem egy az igazi önmegmunkálásnak és egy későbbi öngyarmatosításnak, a közvetlen tapasztalatban megmérhető  munka-kísérleteként. 

Ebben a folyamatban a munkát magamnak szánt ajándékként fogtam fel.

A tárgykészítés munkamódszerén keresztül lettem tehát saját magam szabad szellemű kizsákmányolója, mert magamból kreáltam munkatárgyat. Kísérleti jelleggel a tárgyakra ruháztam a hatalmat, melyet azok be is töltöttek. Az összes általam feltett kérdésre a tárgyiasulással válaszoltak. Minden kérdésemhez újabb tárgyat, minden tárgyamhoz újabb kérdést illesztettem. Így szépen lassan kiírtak engem a térből. 

Hagytam, hogy a művészet elhódítsa a magának kijáró összes teret és funkciótlanságánál fogva kitöltse a szobát. 

Egy önfelszámolás alanyává tettem magam. Egy olyan tautológiát építettem, amely megmutatta, hogy mire is jó dolgosan, a haszontalanság emlékműveként élni egy szobában. Funkciótlanságra épülő magatartásformám nemcsak a szobán kívül létező rendszer kritikáját szülte meg, hanem saját magamat is áldozatává tettem ennek a kritikának. 

A hosszú idő eltelte után láthatóvá vált, hogy ide nem megyek már vissza. A kísérletem egyik szakasza véget ért. Nem maradt hely több kérdésnek ebben a szobában. A belső élmények gazdagítottak, de csak egy szegénység árán. Minden egyes cselekvéssel valami másról le kellett mondanom, mégpedig magáról a külső részvételről. Ez volt az ára, hogy ezt a munkát végezhessem, és az Úr–Szolga kettősségét saját magamon, az engem ábrázoló tárgyak kivitelezése közben mérjem meg.

Bögös Loránd: Vigília. Fotó: Bögös Loránd.