Eközben: a képlékeny, kozmikusan is öntörvényű örvény-tükör magába hipnotizálta, beszippantotta, majd táguló lebegés-terekbe vetítette, a tengermély és az űr gyomorbarlangjaiból is hörögve kivetette a duplexumok, az ön-mitologikus sokszorozódások variánsait, a Kimérákkal, Szfinxekkel, Elektromos fűrész-sellőkkel, Csattanó Gömbhalakkal, Ösztön- és Ösztrogénvesztett Ördögrájákkal (is) suttogók színpompásan extravagáns társulatát…

Bíró Botond festészetének alapja a mágikus szürrealizmus: figurálisan és érzelmi értelemben egyaránt. Egyéni alkotói attitűdöt úgy teremt, hogy a nagy elődök hagyományait is magába foglalja – és mindazt a saját hangján (képnyelvén) folyamatosan tovább alakítja. A tudatos és tudattalan határán mozgó álomszerű és szimbolikus képalkotást műveli s ezt jelentős motívumrendszer létrehozásával teszi, ezáltal: a festészeti és grafikai megoldások mellett érzelmi reflexiókat, organikus, intuitív tartalmakat is integrál…

A falak kopoltyúiból vallomás szivárog: Varzith nem hely. Nem táj, nem világ, hanem egy folyamat: a testiség és a mélységek közösen lüktető álma. Az elme-kivetülések, az átalakulások extrém násza. A képzelet ki- és befelé áramló ezernyi formulája… Itt a forma nem rögzül, hanem emlékezik, minden kontúr remeg a változás ígéretétől. A föld húsból, a víz fényből szivárog, az ég belső szervekből lélegzik. Minden, ami él, épp most alakul át valamivé, ami még nem létezett…

Pareidolia-jelenségek – majd egyéb speciális szépségek váltakoznak a Képzelet magánmítoszait is felkavaró tudattalan dimenzióiban és állapot-tágításaiban… Éber-álmodott tovább a leíró, amikor távoli üzenetekkel metakommunikálva: víziók- és örömteli látomány-teremtette lények ébredtek szimultánban és igen intenzíven…

Ismeretlen szférák fátylai mögött zajló Látomásos Színház tárja elénk jelenet-részleteit, jelentéseken túli-előtti kivetülések zavarba ejtő forma-bontásait…

Szeráf-szárnyak szakadtak le – és lépcsőfokokat képeztek a Kerubok kántálásának lebegő bugyrai felé, ahol megnyúzott cseppkő-hárfák csöpögtek, archaikus nyenyere-fókák hörögtek, visszhangozva, kánonban… Énekük rituális zokogás volt: öröm-sírásba oltott, belső mámorral feloldott atavisztikus hallgatás és suttogó sistergés…

Az átváltozás szövete is tovább bomlik, húsevő légnyomásként irányul önön formái felé, majd újra-szövődik, köröttünk lüktet és szétárad…

Megébredtek, és további átalakulások közepette felénk érkeznek. Jönnek a váltakozó jelenések, jönnek az egzotikus-erotikus Alteregók, a transzzsír-beteg, csonkított szerecsenek és a géntorzult, masszaként elfolyó, nyerítő nyershússal álmodó puttó-pufók utódok…

Jönnek átjárókat kutató, oszlopokba ideg-fonódó, idegen anyagokkal összenőtt amorfok, jönnek Archimboldo test-zöldség maradványait rágcsálók: epesalátáit, vese-malátáit, tüdő-aszpikjait, májdesszertjeit csócsálók… Jönnek az isteni színjáték-parafrázisokat alva-járva mímelők, jönnek Szondavárosokat felderítők, jönnek a klónozott, meghasonlott, herma-fordított tüntetők…

Jönnek szivárványkapuban tétovázó idestova netovább-ok, a redőzött gumitestű Hiperpolgárok, jönnek (Thalora, Skia, Vhalis és Nexus): a belső árnyakat hordozók, a vírus-képleteket mentális morfológiával és véraláfutással keresztezők, jönnek belső fényektől szédülők…

 

A varzithi lények nem születnek, és nem halnak meg.
Ők a növekedés és az összeomlás ritmusát követik,
mint egy szívverés, ami elfelejtett testhez tartozni.
Ha fájdalmat éreznek, alakot váltanak.
Ha öröm éri őket, széthasadnak a fényben.
Testük memóriája festői: színekben emlékeznek,
szövetükben őrzik az elmúlt alakokat,
mint száradó festékrétegek egymásra préselve.

 

Varzithban nincsen különbség növény és állat, ember és árnyék között.
Minden egyetlen élő szövet, amely állandóan újra-játssza a születés gesztusát.
Az anyag itt gondolkodik, az érzés formát keres.
Egyetlen törvénye a változás: minden, ami megáll, elsápad és elpárolog.

 

A fény nem a Napból érkezik, hanem belülről szivárog,
mintha a létezés saját testhője világítaná meg önmagát.
A színek is instabilak: a vörös lélegzik, a kék elpárolog,
a fekete lassan áttetszővé válik.
Varzith festményei nem állapotokat rögzítenek,
hanem mozdulatokat az átváltozás és önfeloldódás határán.

 

Varzith a sebből nőtt birodalom:
ahol minden pusztulás az újjászületés textúrája,
és minden torzulás új forma lehetősége.
Itt a szépség nem harmónia, hanem folyamat;
nem rend, hanem küzdelem az anyagban rejlő lélekkel.
Az emberi alak csak ideiglenes állapot –
ahogy a festék is csak addig test, amíg lélegezni hagyod…

A jelenésekben metamorfikus lények és opálos-ovális tükröződéseken túli latex-felhők, a fel- és alhőkben belső máskép-képmások, fluidumok rétegződnek, hiszen a külső-belső, ismeretlen mélységeket is feltáró, flexibilis tér-idő présben sok-sok amorf alakzat él: Önökhöz ismét egy Felhő beszél…

Epilógus.

A költő egyik alteregója: a Felhőfarkas magány-mítoszokról mesél. A képek mögötti képterek mögötti-mögötti érzetekből, a szürreális lenyomatok analitikus auráit is bizseregtetve, az allegorikus (természetesen nagyon belső) tájak felől sajátos Fabulák hatolnak a kimondhatatlanba, majd éteri sugallatokon át: Lélekbuborék-látomás költözik a szférikus Árnyék-világba…

Varzith immár közöttünk van. Pedig: Varzith nem hely. Nem táj, nem világ, hanem egy folyamat: a zsigeri, az idegrendszeri és a láthatatlan, atavisztikus mélységek közösen lüktető, szövevényes álma…

A kiállítás Január 17-éig megtekinthető az Érdi Galériában.