Történeteket évezredek óta saját magunk és a világ megértésének szándékával találunk ki. Regényeket is ezért írunk már lassan 400 éve. A „nincs válasz”, „nincs lezárás” gesztusa ebből a hosszú időszakból talán csak a posztmodern óta – 50-60 éve – van velünk. De David Szalay regénye már nem illeszkedik a bő verbalitású, kulturálisan jól informált és intertextusokkal teletűzdelt posztmodern trendekbe. Textuálisan sokkal inkább egy régebbi hagyományhoz nyúl vissza, mely az elmúlt időszakban nagyon népszerű lett: a száraz, lakonikus és átlátszatlan prózához. A szöveg szűkszavú, a szereplők szűkszavúak és e kettő elválaszthatatlanul összefonódik. Mégis, a tanulságokhoz szokott olvasó hiába keresi a válaszokat, indítékokat, egyáltalán: a történet jelentését.

A főszereplő, István gyakorlatilag hagyja átfolyni magán az életet. Nagyon ritkán próbálja aktívan alakítani az élettörténetét (erre még visszatérünk), viszont egyfajta lakonikus férfiasságnak tűnő tétlenséggel fogadja el mindazt, amit a sors rámér. Az in medias res kezdés egy vidéki magyar kisváros ingerszegény panelproli világába helyez bele minket. Itt a kamasz István egy helyi Emma Bovary áldozatává válik, és első szexuális élményeinek ifjonti hevében a nála évtizedekkel idősebb nő férjét „véletlenül” megöli. Na, itt álljunk meg egy percre. Hogy lehet valakit véletlenül megölni? Persze, tudjuk, „gondatlanságból elkövetett emberölés gyanújának tényállása stb”: jogilag lehet. De mi azért szeretnénk tudni, hogy István miért nem ellenkezik, miért nem kiabál, sír, magyarázkodik legalább a rendőröknek. Miért? Annyira leírhatatlanul borzalmas volt az élete előtte, hogy egyszerűen nem éri meg érte harcolni? István – ahogy a cím is jelzi – tehetetlen, vágóhídon feldarabolt húsként van jelen majdnem végig.

Ahogy Gyuris Kata hangsúlyozza recenziójában, a „kicsontozott” minimalista próza a férfiszerepek válságáról mesél. A „kicsontozottság” különösen találó kép, ha a címre gondolunk, mely húst jelent angolul. Valószínűleg nem véletlen a két fontosabb ’hús’ jelentésű szinonima közül a ’flesh’ szó használata. Egy online etimológiai szótár tanúsága szerint a ’flesh’ angolszász, germán eredetű szó, mely a nyelv egy régebbi rétegéhez tartozik, mint a normann, francia jövevényszó, a ’meat’. Az angol nyelvtörténeti kurzusok első óráin elhangzik, és minden angol szakot végzett alapszakos bölcsész tudja jól, hogy az angol nyelvben igen gyakran találunk e két rétegből szinonimákat, melyek a középkori normann (francia nyelvű) hódítás hatására kerültek a nyelvbe és a mai napig őrzik a középkori társadalmi rétegzettséget. A 11. század óta ugyanis az angol nemesek nagyrészt francia származásúak voltak, évszázadokig ófrancia nyelven is beszéltek, míg a feudális társadalom rétegzettségében az őket kiszolgáló jobbágyok és városi polgárok angolszász eredetűek voltak és óangolul beszéltek. Évszázadok múltával ez a különbség enyhült, létrejött a közös nyelv és társadalom, de ennek a régi kornak az angol nyelvben őrzött lenyomata, hogy a mai napig az emelkedett, akadémiai nyelvben a francia eredetű szinonimákat használjuk (pl. ’acquire, recommend’), míg a köznyelv a germán szókincsréteggel operál (pl. ’get, offer’). A ’flesh’ szó tehát zsigerileg alacsony társadalmi presztízs képét hívja be, ráadásul két – az angolszász időkben még kifejezésekben is meglévő, ma már inkább csak jelentésízt adó – plusz értelmet is hordoz: az erőszakot és a szexualitást.

Az idézett etimológiai szótár tanúsága szerint a ’flesh’ szót a középkorban ’egy darab letépett hús’ értelemben, a 16. században pedig ’érzéki személy’ jelentésben is használták. Ezek a komplex jelentéstartalmak, melyek részben már a múlt szellemei, azért még mindig át meg átjárják a könyv címéül szolgáló kifejezést, és nagyon érzékletesen mesélnek a regény történetéről, formájáról és főszereplőjének interkulturális térbe helyezett sorsáról is.

Nézzük először az erőszakot. Istvánnal megtörténik az élet, ez már sokszor elhangzott. De vajon ártatlanul szenvedi-e el az erőszakot az, aki meg sem próbál védekezni? Aki csak tűri, hogy átgázoljanak rajta először fiatalkorában Magyarországon, majd később felnőttként Angliában, ahol vendégmunkásként próbál boldogulni? A társadalmi tekintet felől nézve ez szinte a bűn beismerésével egyenlő, hiszen megszoktuk: aki ártatlan, az látványosan küzd a vádak ellen. Istvánról pont ezért nehéz eldönteni, hogy áldozat-e, vagy csak egy darab hús a darálóban. Ez a látszat által meghazudtolt némaság végigvonul a történeten. A középkorú nőnek érzelmileg, majd testileg is kiszolgáltatott kamasz fiú első viszonya már abúzus. Történik ugyan beleegyezés, de István egyértelműen kiskorú és érezzük, nincs tisztában azzal, hogy mibe egyezik bele. A fiatalkorúak börtönében leélt évek, majd az iraki háborúban a katonai szolgálat és utána az extrém gazdag angol család sofőrjeként eltöltött időszak mind csak halmozza egymásra azokat a helyzeteket, ahol István saját szerepétől elidegenedve, szótlanságra kárhoztatva vesz részt az eseményekben. Egyként elmondható, hogy azért, mert nem érti, hogy mi történik vele, éppen ezért szavai sincsenek, hogy tiltakozzon a kihasználása ellen.

A regény ennek a részben késői kapitalista (proletár lét), részben neokoloniális (angliai vendégmunkás élet) kizsákmányolásnak a bemutatásában visszanyúlik az 1950-es évek angol munkásregényeinek hagyományaihoz. István kicsit olyan, mint Alan Silitoe hosszútávfutója, aki csak fut, de céljai még elérésük pillanatában is cserbenhagyják. De hasonlítható John Braine Hely a tetőn című művének főszereplőjéhez is, aki szerelmi viszonyokon keresztül jut társadalmi lehetőségekhez, de mindennek tragikus ára van. István érzelmi életével, sőt később még szeretteivel is fizet azért a felemelkedésért, mely időlegesen ugyan, de feljuttatja a gazdagok körébe. Ott egyébként, jellegzetes módon nem ért semmit. Se a feleségét, se a nevelt fiát, se a barátokat. Viselkedéséből és végül anyagi, majd személyes kudarcaiból is kiviláglik, hogy – József Attila után szabadon – a szó nem szólítja őt nevén. A vélemények egyenlőségét hazudó újbarokk társadalomba nem tud beilleszkedni. István egy olyan világban próbál boldogulni rövid tőmondataival, melyben – ahogy Bagi Zsolt írja – a látható és kommunikálható cselekvés az egyetlen hatalomgyakorlási mód. Regényszereplőként még az együttérzésünket se kéri. De talán éppen ezért, mélyen együttérzünk vele.

A strukturális és verbális társadalmi erőszakhoz, nem meglepő módon kapcsolódik a szexualitás. Most arra számítanak nyájas olvasóim,[1] hogy az elidegenedett, tárgyiasult szexualitásról fogok értekezni, mely a társadalmi viszonyok leképeződésén kívül semmi valós érzelmi értéket nem fejez ki, és hát hogyan is tehetné, ha Lacan óta tudjuk, hogy a szexualitás sem más, mint külsődlegesen meghatározott társadalmi minták interiorizált követése. Hát pont nem. De gondolom, eddigre ezt is kitalálták már. A Flesh nagyon komplex módon mutatja be a szexualitást és azt, hogy az mennyi mindent jelenthet az élet során. Az abúzív szexualitáson kívül jelen van a mámoros, feledés jellegű szexualitás, az unalomból űzött szexualitás, a be nem teljesült vágy, de a magányok összeborulása is. Az ilyen jellegű kalandjaiba István mindig mintha csak úgy kerülne bele, mint Pilátus a krédóba: hát így alakult, éppen ott volt, és ha a másik már annyira akarja, akkor legyen. Ezen a téren István életét egyértelműen a nők dominálják. Egyetlen egyszer próbál becserkészni aktív módon egy lányt, de ő ki is kosarazza, mire István visszavonul. Innen tudjuk, hogy nem egy állat (igen, én is nő vagyok, ami csak bonyolítja a dolgokat).

A férfiszerepek tehát válságban vannak, látjuk: az állatság (vö. patriarchális dominancia) nem működik már, hát mi marad? A szubmisszív vágybeteljesítés, és még panaszkodni sem lehet? De akár lehetne is, mert azt sosem tudjuk meg, hogy István mit érez. Hiszen mindig csak hallgat. Olykor jellegzetes szava járásával – ’okay’ – nyugtáz. És itt megint álljunk meg egy picit, és vizsgáljuk meg a posztmodern verbális inkontinencián edződött olvasó elváráshorizontját. Miért tételezzük föl, hogy az ’okay’ valójában nem oké? Azért mert olyan fantáziátlanul hangzik? Mert nincs bonyolult percepciókkal, identitásnarratívákkal és önismereti klisékkel megmagyarázva? Felsejlik a rettenetes gyanú: esetleg a szavak visszatértek literális jelentésükhöz? Lehet, hogy mindaz, ami Istvánnal történik, végső soron minden poklon keresztül neki valahogy oké? De akkor mégis milyen módon oké az, hogy kamaszként gyilkosságba keveredik, mert egy 50-es nő nem tudott jobb alkalmi szexuális partnert kitalálni magának, mint egy tapasztalatlan gyereket? Vagy hogyan oké az, hogy Irakban végignézi egy társa halálát és évekig küszködik utána a PTSD-vel? Miként oké az, hogy Angliában elveszi a megözvegyült gazdag asszonyt, ki korábban a szeretője volt, és ezért a nevelt fia később kitudja minden vagyonából, mert feltételezi, hogy nem szerette az anyját? Hogyan lenne oké a szerettei halála?

Ez az ’okay’ talán nem úgy fejez ki helyben hagyást, ahogy elsőre gondolnánk, hogy István konszenzuálisan részt vesz ezekben a történésekben, hanem úgy, ahogyan belenyugszunk mindabba, ami velünk történik, amikor már nincs erőnk, képességünk vagy nyugtalanságunk, hogy szembeszálljunk a világgal. Istvánban talán fel sem merül, hogy a kérdés valódi kérdés, és neki esetleg valóban lehetne ereje és lehetősége, hogy az életét alakítsa. És itt érzek némi közép-európai spleent Istvánban. Az a fajta legyintés, ami megszokta, hogy az előnyökért kétszeres árat kell fizetni és a hatalmasok igazsága úgysem áll soha az oldalunkra.

Karel Capek, cseh író Kastély című novellájában a nevelőnő belenyugvása, vagy a 20. század eleji magyar népi írók társadalmi peremre szorult figurái juthatnak eszünkbe. István tehát csak azt teszi, amit nála hatalmasabb, esetleg lelkileg erősebb vagy nagyobb társadalmi presztízzsel bíró nők kívánnak tőle.

De azt ígértem, hogy a szex nem csak hatalom ebben a könyvben, és ezzel még adós vagyok. Ebben a furcsán dacos, hallgatag és kissé öntudatlan férfiasságban van valami gyógyító is. Ezzel együtt nem feledkezhetünk meg a kihasználtságról, de mintha volna valami mély kapcsolódási képesség István szótlan lényében. A szöveg alig vagy keveset elemzi a kapcsolatokat, de István és Helen (a gazdag angol örökösnő) viszonya a hatalmas anyagi, kulturális és életmódbeli távolság ellenére is csendesnek és harmonikusnak tűnik. István a kisfiával is hallgatag motorozáson keresztül tud kapcsolódni, úgy tűnik, sikerrel, és még élete alkonyán is – amikor biztonsági őrként tér vissza a magyar kisvárosba, ahonnan vétetett – olyan viszonyokba keveredik, ahol a szex a bánatos panaszkodással kéz a kézben az élet tényeként jelenik meg. A szex a maga kiszolgáltatottságában, néha felvállalhatatlanságában összeköt két magányos embert, akik máshogy nem képesek kapcsolódni, mert a szavak kiüresedtek, és nincs mit mondani. Ezt a testiséget hangsúlyozza a könyvhét óta már magyarul is olvasható fordítás címe. Magyarul Barabás András tolmácsolásában olvashatjuk a Flesh-t, aki Testnek fordította a címet. Ezzel egy kicsit háttérbe szorult ugyan a húsdaráló jellegű kihasználtság és a kicsontozott próza, viszont erőteljesebbé vált a szexualitás és a magány képe.

David Szalay a könyvhét megnyitójában arról beszélt, hogy ő két világ határán létezik, és ez a könyv titokzatos és döbbenetes jele annak, hogy minden embert szakadékok választanak el egymástól, de valamiképpen mégis mindig létrejön a kapcsolódás férfiak és nők, gazdagok és szegények, netán angolok és magyarok között is. Hacsak egy pillanatra is. Akár úgy is, hogy nem értjük és el se tudjuk mondani. Mert mindannyian egy darab letépett hús vagyunk. A könyv borítóképén a cím betűi negatívként jelennek meg, mint üres formák, melyeken keresztül ablak nyílik a világra. Ez a regény is az élet és a lényeg között tátongó ürességet szeretné elmesélni mindazon keresztül, amit elhallgat.

[1] Dickens is munkásszármazású volt, ne felejtsük hát el, hogy az angol regényhagyományba milyen mélyen ivódik bele a munkásdiskurzus.