Szerdán dél körül érkezünk, folyamatosan szállingóznak a már veterán és elsőbálozó táborozók, a megnyitó előtt még van időnk lepakolni és bejárni a helyszínt. Egy óra múlva megtelik az ebédlő, nem tudom eldönteni, hogy örömömben Horváth Florencia vagy Kabai Henrik nyakába ugorjak-e. Az asztalok előtti térre felsorakozik a tábor vezetősége, Górász Peti köszönti a táborlakókat, ma még mindenki kisimult arccal várja az információkat, az éjszakázás nyomait csak holnaptól fogjuk viselni. Megtudjuk, hogy

a tábor szervezését Szirák Sárának, Borbíró Alettának, Kiss A. Krisztának, Juhász Tibornak, Endrey-Nagy Ágostonnak, Bordás Máténak és Górász Péternek köszönhetjük,

valamint bármilyen kérdés esetén hozzájuk fordulhatunk.

Néhány technikai részlet következik, majd bemutatják a műhelyvezetőket. A líraműhelyeket Terék Anna, Fehér Renátó és Szőllőssy Balázs, a prózaműhelyeket Mécs Anna, Moskát Anita és Juhász Tibor vezeti. Idén a kritikaműhely élén Balajthy Ágnes és Bódi Katalin, a műfordító műhely élén pedig Patat Bence áll. A megnyitóról természetesen nem maradhat el, hogy

megemlékezzünk Nádasdy Ádámról, aki az elmúlt évek FISZ-táborainak egyik legkülönlegesebb, állandó résztvevője volt.

A mikrofon Juhász Tibi kezébe kerül, de nehezen találja a szavakat annak megfogalmazására, hogy mit is jelentett a FISZ-tábor számára Nádasdy jelenléte, így inkább Nádasdy soraihoz fordul segítségért, és felolvassa a Jól láthatóan lógok itt című verset. 

Kicsit letört hangulatban állunk neki az ebédnek, de a következő napokat övező kíváncsiság segít azt feloldani. Evés után pár percet a pakolásra szánok, majd a jegyzetfüzetemmel együtt – ami ezek után már nem is nagyon marad el a kezemből – a horgásztó melletti kis területhez indulok, ugyanis ez a műfordító műhely helyszíne. Kicsit bizonytalanul sétálok az erdei úton a tó felé, de amikor meglátom a körbe rendezett székeket, megnyugszom, hogy valóban jó helyen járok.

A bemutatkozó kör után kitérünk a műfordítások és a szakfordítások közti különbségekre, az első magyar nyelvű fordításokra és a személyes névmások okozta nehézségekre,

amik a későbbi műhelyek során többször szóba kerülnek. A társaságban többen akadnak, akik jól ismerik a skandináv és északi nyelveket, de van, aki a japán, ukrán vagy a spanyol nyelvben jártas, így a beszélgetések során rengeteg különböző szempontból vizsgálhatjuk a szövegeket és a felmerülő problémákat. A műhely után az erdőből lefelé araszolva próbálom kitalálni, hogy mi lesz a következő program, amikor egy műhelytársam segít ki: Terék Annával Szajbély Mihály fog beszélgetni.

A több mint egy órás beszélgetésre felkészülve érkezem, egyik kezemben kávéval, a másikban pedig hideg szörppel huppanok le a fűbe a közönség soraiba. (A főépület előtti tér napközben színpadként, esténként pedig az elmaradhatatlan tánc helyszíneként szolgál.)

Szajbély először Terék vajdasági hátteréről kérdez,

és arról a közegről, amelyből a szerző indult. A válaszból kiderül, hogy a kettő alapvetően összefügg. Fiatalkorában lehetősége nyílt egy magyar szakkörben és különböző fogalmazás versenyeken részt venni, ahol úgy érezhette, hogy komolyan veszik írásait. Megosztotta, hogy az akkori Jugoszlávia területén nehezen lehetett a kortárs irodalomhoz és szépirodalmi művekhez hozzáférni. A magyar és vajdasági kortárs irodalmat „visszafelé”, 2003 után ismerte meg, amikor Budapestre került. Szajbély kiemeli, érdekes, hogy voltaképpen Terék az 1960-as évektől kialakuló vajdasági irodalmi hagyománnyal csak utólag találkozott, pedig a műveit olvasva azt feltételeznénk, hogy „ebből a vajdasági létből jöttek ki az írásai”. Ezt követően a 2007-ben megjelent Mosolyszakadás című kötetről esik szó,  Szajbély felhívja a figyelmet a kötetben hangsúlyos nosztalgiára, ami a szerző későbbi köteteire kevésbé jellemző. Terék elárulja, hogy a Sziveri-verspályázatnak köszönhetően jelent meg a kötet, valamint, hogy ebben az időszakban érezte úgy, hogy érdemes lenne komolyabban foglalkozni az írással. 

A Duna utca című kötet kapcsán merül fel a szerkesztő autoritása és az, hogy mennyire jogos vagy éppen mennyire lehet beleszólni egy versbe. Terék elmondása szerint itt már tudta, hogy

a versekben mit akart mondani, és igyekezett „játékként felfogni az irodalmat”.

A lírai énről több gondolat is elhangzik, a szerző szerint megmutathatja a különböző énjeinket, és rendkívüli dolgokat is felfedezhetünk így önmagunkban, amit később pajzsként használhatunk. Ezt a gondolatot nem csak a cikk kedvéért jegyzem le. 

A beszélgetés egyre többször érinti a délszláv háborút, annak borzalmait és hatásait. Hasonlóan döbbent arcokat látok, ahogy körbe nézek, miközben Terék azt meséli,

hogyan használja fel ötletként és kiindulópontként a háború eseményeit és személyes tapasztalatait.

Egy idő után leteszem a tollam, és jegyzetelés nélkül figyelek. A program után a gondolataimba merülve indulok a vacsorához, és a barátaimhoz csatlakozva talán a szokásosnál is jobban tudom értékelni, hogy együtt lehetünk és együtt alkothatunk.

A vacsora után a Kolibri Akusztik szolgáltatta dallamokra kezdődnek az esti kötetlen beszélgetések, miközben egyre hosszabbra nyúlik a büfé előtti sor. Mire teljesen besötétedik, Szőllőssy Balázs foglalja el a DJ-pultot, és bebizonyítja, hogy aki ért a versek ritmusához, annak a zene sem okoz problémát. A második ABBA-számnál már megtelik a tánctér, amikor kifulladunk, akkor pihenésképpen csocsózni kezdünk. A merészebbek a medencébe csobbanva hűtik le magukat, mások pedig egy-egy hideg fröccsel oldják ezt meg.

Fotók: Oláh Gergely Máté, a FISZ Facebook-oldala