film
2008. 10. 30.
A másodosztály bosszúja
Marc Schoelermann - Boncasztal
Magyar kertévé legyen a talpán, ami ezt utána csinálja: a hetvenes évek olasz szex-zombi filmjei óta nem láttam semmit, ami így képes lemenni kutyába, és a földről felnyalni a felnőtt nézői alsó tízezer igényeinek legkisebb közös többszörösét. Hülyegyerekektől hülyegyerekeknek.
Közepesen jóérzésű filmcsináló az, aki összerakta jegyzeteiből, hogy akkor most ez egy világjárós/deportálós/képregényhősös vagy akármilyen film lesz, és vannak neki karakterei, meg története nagy vonalakban, hozzá végkifejlet. Magyarul, aki tudja, mit akar elmondani, és csak ezek után tesz alá a népakaratnak, hogy aszongya, ide egy kis szex, oda egy gyilkosság. Amikor pedig gombhoz varrjuk a kabátot, vagyis eleve abból indulunk ki, hogy ez a paraszt néző úgyis csak csöcsöket akar meg ölést, na azt hívják exploitationnek.
A Boncasztal az ilyesfajta filmcsinálás legszebb hagyományait citálja, és nem is aprózza el annak sajátságait: szereplőink emberi májjal, szívvel és aggyal dobálóznak (még ha ez utóbbit amúgy nyilván nem is teszik ki nagy munkának), és persze szexelnek, ami belefér, lehetőleg hullák között, közvetlen gyilkosság után.
Nem túlzok: a filippínó női szereplőnek (Mei Melançon), mert száradjon le a kezem, ha színésznek nevezem, konkrétan annyi a dolga, hogy tízpercenként belenyal valaki nyakába, ha férfi, ha nő. A fő szemétláda a csapatban Michael Weston; egy a számtalan tévésorozatokban látott arc közül, akinek a nevét sosem jegyezzük meg, csak hogy „neki volt az a hülye betegsége a Vészhelyzetben”, vagy még így se. Nézzük a többieket: Lauren Lee Smith az, aki karakterének teljesen felesleges volt még nevet adni is, elég lett volna a stáblistán annyi, hogy „love-interest”, bár esetünkben inkább csak „sex-interest”. Mit is csinál a filmben? Ja igen, baszik és öl. Ez nem tűnik összetett feladatnak, egészen addig, amíg nem kerül szóba az ifjú Kurt Russellt imitáló Johnny Whitworth, aki pedig még ennyit se tesz, de kellett egy negyedik tag.
Hozzájuk csatlakozik mindenki Peter Petrellije, a forgatáskor még épp aktuális Megasztár, aki úgy tűnt, minden tehetségtelensége ellenére is túllép a Fergie-klippek „az ágyon fekvő fiú, gitárral”-szerepénél, hiszen futott a Hősök szekere, nagy kár, hogy a második évad kezdete óta a sorozat már a fájlcserélő site-ok toplistáján sem szerepel, nemhogy a tévék nézettségijén. Ő, Milo Ventimiglia bújik hát Ted Gray doki fehér köpenyébe, és költözik új városba, új kórházba, annak is a patológiájára, hogy nyelv alatti elszíneződésekből és vesetáji horzsolásokból következtessen arra, miben is halt meg a páciens. Ehhez aztán minden a Dr. House-ból és a Columbóból vett ismeretét be kell vennie, de másodvonalbeli sorozatszínészként ez nyilván nem esik majd nehezére. (Speciel játszott az utolsó Rocky-filmben is – vicces, hogy már az is olyan volt, mint egy élveboncolás –, de őszintén, kinek tűnt fel?) És itt kezdődik az, amit történet helyett az írók papírra vetettek: a helyi dreamteam, a négyfős halál angyalai, beveszik maguk közé, hadd játssza ő is azt a játékot, amit ők. Ennek lényege, hogy mindenki megöl valakit, majd a többieknek ki kell nyomoznia a boncasztalon, miként is történt a gyilkosság. Akinek vág az esze, mint a sebészszike, annak a trükkjére senki nem jön rá. És nyert. De mit is…?
Klasszikusokat csak pontosan szokás idézni, e helyütt hadd emlékezzem meg mégis, noha nem szöveghűen, de tartalmilag és lényegét tekintve adekvátan arról, miként is zajlik filmünkben az egyik kulcsjelenet: „– Gyere, megölünk valakit, jó móka lesz! – De ezt nem tehetjük… – Jaj, ne izélj már! – Na jó…” Értelmetlen és logikátlan cselekedetek, indokolatlan történések, semmire vissza nem vezethető, és semmit előre nem vetítő jelenetek; ez lenne a Boncasztal, ha ugyanolyan mércét használnánk nála, mint egy igazi filmnél. De ki kér számon dramaturgiai vakvágányokat, ha minden elönt vér és az epeváladék? Illetve valakinek utólag eszébe jutott, úristen, kimaradt a forgatókönyvből a hasispipa, hova lehetne benyomni?!, és kiderült, hogy bárhova.
Isten ments, hogy én itt most úgy szóljak, mintha kultúrszemét lenne minden, amiben gyilok vagy dugás üti fel a fejét, értem én, mitől döglik a légy, „magam is erősen”. Csak hát legalább látszólag készítsünk már filmet, és ne céltalan vér/sperma/vér/sperma kompozíciót. És adjuk meg a császárnak, ami a császáré: hogy Gray doki a reggeli zabkásához felpuffadt holttestek képeit nézegeti a szakirodalomban, de sikerül olyan élő embert találnia, akitől elhányja magát, az a kevéske film javára írható húzások egyike.
Lehiggadva az ember tehát rádöbben, valójában csak irigykedik, amiért más ilyen könnyű munkával képes volt összehozni valamit, amire igenis van igény. Na tessék, a végén mindjárt rájövök, hogy mekkora jó arcok ezek a forgatókönyvírók.
Boncasztal (Pathology)
Színes amerikai thriller, 95 perc, 2008.
Rendezte: Marc Schoelermann
Szereplők: Milo Ventimiglia, Michael Weston, Alyssa Milano, Lauren Lee Smith
Megjelenés: 2008. október 21.
Forgalmazza: SPI
A Boncasztal az ilyesfajta filmcsinálás legszebb hagyományait citálja, és nem is aprózza el annak sajátságait: szereplőink emberi májjal, szívvel és aggyal dobálóznak (még ha ez utóbbit amúgy nyilván nem is teszik ki nagy munkának), és persze szexelnek, ami belefér, lehetőleg hullák között, közvetlen gyilkosság után.
Nem túlzok: a filippínó női szereplőnek (Mei Melançon), mert száradjon le a kezem, ha színésznek nevezem, konkrétan annyi a dolga, hogy tízpercenként belenyal valaki nyakába, ha férfi, ha nő. A fő szemétláda a csapatban Michael Weston; egy a számtalan tévésorozatokban látott arc közül, akinek a nevét sosem jegyezzük meg, csak hogy „neki volt az a hülye betegsége a Vészhelyzetben”, vagy még így se. Nézzük a többieket: Lauren Lee Smith az, aki karakterének teljesen felesleges volt még nevet adni is, elég lett volna a stáblistán annyi, hogy „love-interest”, bár esetünkben inkább csak „sex-interest”. Mit is csinál a filmben? Ja igen, baszik és öl. Ez nem tűnik összetett feladatnak, egészen addig, amíg nem kerül szóba az ifjú Kurt Russellt imitáló Johnny Whitworth, aki pedig még ennyit se tesz, de kellett egy negyedik tag.
Hozzájuk csatlakozik mindenki Peter Petrellije, a forgatáskor még épp aktuális Megasztár, aki úgy tűnt, minden tehetségtelensége ellenére is túllép a Fergie-klippek „az ágyon fekvő fiú, gitárral”-szerepénél, hiszen futott a Hősök szekere, nagy kár, hogy a második évad kezdete óta a sorozat már a fájlcserélő site-ok toplistáján sem szerepel, nemhogy a tévék nézettségijén. Ő, Milo Ventimiglia bújik hát Ted Gray doki fehér köpenyébe, és költözik új városba, új kórházba, annak is a patológiájára, hogy nyelv alatti elszíneződésekből és vesetáji horzsolásokból következtessen arra, miben is halt meg a páciens. Ehhez aztán minden a Dr. House-ból és a Columbóból vett ismeretét be kell vennie, de másodvonalbeli sorozatszínészként ez nyilván nem esik majd nehezére. (Speciel játszott az utolsó Rocky-filmben is – vicces, hogy már az is olyan volt, mint egy élveboncolás –, de őszintén, kinek tűnt fel?) És itt kezdődik az, amit történet helyett az írók papírra vetettek: a helyi dreamteam, a négyfős halál angyalai, beveszik maguk közé, hadd játssza ő is azt a játékot, amit ők. Ennek lényege, hogy mindenki megöl valakit, majd a többieknek ki kell nyomoznia a boncasztalon, miként is történt a gyilkosság. Akinek vág az esze, mint a sebészszike, annak a trükkjére senki nem jön rá. És nyert. De mit is…?
Klasszikusokat csak pontosan szokás idézni, e helyütt hadd emlékezzem meg mégis, noha nem szöveghűen, de tartalmilag és lényegét tekintve adekvátan arról, miként is zajlik filmünkben az egyik kulcsjelenet: „– Gyere, megölünk valakit, jó móka lesz! – De ezt nem tehetjük… – Jaj, ne izélj már! – Na jó…” Értelmetlen és logikátlan cselekedetek, indokolatlan történések, semmire vissza nem vezethető, és semmit előre nem vetítő jelenetek; ez lenne a Boncasztal, ha ugyanolyan mércét használnánk nála, mint egy igazi filmnél. De ki kér számon dramaturgiai vakvágányokat, ha minden elönt vér és az epeváladék? Illetve valakinek utólag eszébe jutott, úristen, kimaradt a forgatókönyvből a hasispipa, hova lehetne benyomni?!, és kiderült, hogy bárhova.
Isten ments, hogy én itt most úgy szóljak, mintha kultúrszemét lenne minden, amiben gyilok vagy dugás üti fel a fejét, értem én, mitől döglik a légy, „magam is erősen”. Csak hát legalább látszólag készítsünk már filmet, és ne céltalan vér/sperma/vér/sperma kompozíciót. És adjuk meg a császárnak, ami a császáré: hogy Gray doki a reggeli zabkásához felpuffadt holttestek képeit nézegeti a szakirodalomban, de sikerül olyan élő embert találnia, akitől elhányja magát, az a kevéske film javára írható húzások egyike.
Lehiggadva az ember tehát rádöbben, valójában csak irigykedik, amiért más ilyen könnyű munkával képes volt összehozni valamit, amire igenis van igény. Na tessék, a végén mindjárt rájövök, hogy mekkora jó arcok ezek a forgatókönyvírók.
Boncasztal (Pathology)
Színes amerikai thriller, 95 perc, 2008.
Rendezte: Marc Schoelermann
Szereplők: Milo Ventimiglia, Michael Weston, Alyssa Milano, Lauren Lee Smith
Megjelenés: 2008. október 21.
Forgalmazza: SPI
Szerzők
-- Hanula Zsolt --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
