Jeff Ament, az egyetlen ma is aktív seattle-i grunge zenekar alapítótagja egyben az együttes egyik fő dalszerzője: nemcsak a Jeremy-ért felelős, de olyan gyönyörű Pearl Jam-dalokért is, mint a Nothingman, Nothing as it seems, vagy épp a Low light.

Jeff Ament 1984 óta zenél. Tagja volt gyerekkori haverjával, Stone Gossarddal (későbbi Pearl Jam-alapító) a Green Rivernek, amely bandára először mondták a firkászok, hogy grunge. Aztán, mikor az feloszlott, az együttes énekes/gitárosa, Mark Arm és gitárosa, Steve Turner megalapították a Mudhoney-t, ami - többek közt - a Touch me I’m sick című dallal lett híres. Gossard és Ament 1987-től elkezdtek zenélni egy bizonyos Andrew Wood énekessel, Mother Love Bone néven. Andy (ahogyan mindenki hívta) és csapata a nemzetközi áttörés előtt oszlott fel, ugyanis Andy túladagolta magát. Ekkortájt éppen egy Chris Cornell nevű srác lakótársa volt, aki az ekkor még csak lokálisan ismert Soundgarden énekese volt.

Halála után barátai – Ament, Gossard, Cornell – és a hozzájuk csatlakozó Mike Mcready (Gossard gyerekkori haverja), illetve Matt Cameron (a Soundgarden, majd hivatalosan 2000-től napjainkig Pearl Jam dobosa) jammeléseik során mágikus összhangra találtak, és írtak jó pár dalt, amit Temple Of The Dog néven jelentettek meg. A lemezen vokálozik, és egy számban duettet énekel Cornell-al egy akkor még ismeretlen benzinkutas hobbiszörfös, hobbizenész, akit úgy hívnak, hogy Eddie Vedder.

Így alakul meg a Pearl Jam, a többi már zenetörténelem: többmillió lemez világszerte, stadionturnék stb. Ezek ellenére, ugyanakkor mégis sikerül megőríznie valamit a bandának a korai garázsfeelingből: a spontaneitásból, illetve művészi frissességből, alkotókedvből. Ez nem kis mértékben basszusgitárosuk érdeme is, aki nemcsak dalokat ír bandájának, hanem – testvérével közös cégük révén – a lemezborítóikat is ő, illetve vállalkozásuk tervezi. Ament ugyanis eredetileg grafikusnak tanult a montanai egyetemen (ahol kosaras ösztöndíjat is kapott egyszer, ti. abban is tehetséges volt). Nem meglepő hát, hogy szólólemezének borítója is az ő keze munkája.

A most kiadott, ám 12 év daltermését összegző szólólemeznek, mely a Tone (magyarán: hang, hangnem, hangulat, stb) címet viseli, egyik nyilvánvaló előzménye az anyabanda és a Seattle-ben zenélők zenei világa (illetve lemezeik, főleg a nemsokára szintén új szólóval jelentkező ősrégi barát, Gossard első szólóalbuma, főként a lemez csúcspontja, a Life Of a Salesman), de van egy kevésbé ismert gyökere is, mégpedig az eddig két lemezes formáció, a Three Fish. A meditatív, spirituális töltésű rockzenét játszó csapatot cikkünk hőse ’94-ben hozta létre a Tribe After Tribe énekesével (Robbi Robb-al) és a Fastbacks dobosával (Richard Stuverud-al). Ez utóbbinak a hatása hallatszik a Say Goodbye, de méginkább a Hi-Line, és (a) The Only Cloud In The Sky dalokban, ahol megmutatja Ament, hogyan kell a bund nélküli basszusgitárral bánni.

A Three Fish-hatás persze nem meglepő, hiszen a „három halból” nemcsak Ament, de Stuverud is zenél a lemezen. Ezek a lassabb, szellősebb, indiai ízeket rejtő dalok kiválóan ellensúlyozzák Ament punkosabb pillanatait, mint amilyen a lemeznyitó goromba, zajos 1:32-es Just Like That, vagy az azt követő kissé hallgatóbarátabb, az utóbbi Pearl Jam-lemezek jobb pillanatait idéző, szellemes hangszerelésű Give Me A Reason. De rajta is túltesz a Bulldozer, mely a punk-szekció méltó lezárása.

A lemezen új fejezetet nyit a Relapse, amely bridge-részekben vissza-visszaesik ugyan a keményebb hangvételbe, már-már metálos, ahogy sivítja, hörgi Ament, hogy „mesztör”, ám nagyrészt Ament ötletes, pszichedelikus és kristálytiszta vokáljai jellemzik. Igen, Ament azon kevés basszusgitárosok egyike, aki tud énekelni. Az énekesi feladatok nagyrészét magára is vállalja (ahogy a gitárt, billentyűs hangszereket, és természetesen a basszust is ő maga kezeli). Érdekes, hogy a Pearl Jam énekesnek, Eddie Veddernek a hangja egyáltalán nem hallatszódik a lemezen, bár (a) The Forest című tempósabb, a lemez első felére visszautaló, Black Flaget idéző, punkosabb dalt az albumborító tanúsága szerint a Pearl Jam rögzítette. Hallatszódik viszont a King’s X frontemberének, az isteni hangszálakkal megáldott Doug Pinnicknek a hangja, aki egy szakításkor vagy más, sírásra okot adó eseménykor jól jövő balladát énekel, amivel nincsen semmi baj, sőt ha akarná Ament (bár nyilván nem fogja), iszonyatosan nagy sláger lehetne bárhol. Azért kissé kilóg a lemezről.

A röpke félóra végighallgatása után minden Pearl Jam-rajongó megnyugodhat. Nem érte folt az együttes hírét. A zenekritikus pedig - azt hiszem - nem méltathat jobban egy albumot, minthogy azon bánkódik: az alig több mint félórás játékidő miért nem a duplája.

Az album The Forest című dalát itt lehet meghallgatni.