„Ő volt Goethe”

Szerb Antal Száz vers című gyűjteményének függelékében ott sorjáznak a költők életrajzai – nem hosszan, mindőjükhöz két dátum és pár sor csupán. Goethéhez érve azután ugyanúgy ott a két dátum, de a pár sor helyett mindössze három szó áll: „Ő volt Goethe”. Punktum. A név maga fogalom – minden részletezés körülményeskedő volna, a tökély relativizálása.

Könnyű írónak (pláne Goethének) lenni, mondhatnánk. Csak odakanyarítja, ami eszébe jut, kinyomtatják, és az onnantól megvan; aki akarja, elolvassa. De mi a helyzet a reproduktív önkifejezés mestereivel? Egyik énekesnő a másikat éri, pacsirták ők a hajnali horhosban, ha az egyik elnémul, terem rögtön trillázni másik tíz, és akármelyik hallatán elandalodik az arra járó: „No lám, tavasz van!”

Maria Malibran, a 19. század első felének –1808-ban született és huszonnyolc évet élt mindössze, sikerei csúcsán és magánélete rendeződésének küszöbén vitte el a buta, véletlen halál – meghatározó jelentőségű operaénekesnője. S annál meghatározóbb, mert reproduktív művészete mögött egy, a mainál sokkal nagyobb hatású produktív művészet állt hátterül: apja nemcsak európai hírű tenor (Rossini első Almaviva grófja), de zeneszerző is, aki leányának muzsikát is ír, ahogyan maga Rossini és Mendelssohn is; mi több, Maria maga is konyít a komponáláshoz, hozzá a bűvös hang, a káprázatos szépség… Temérdek rajongói egyöntetűen nem arra gondoltak a hallatán: „No lám, tavasz van!”, de Szerb Antal nyomdokain inkább arra: „No lám, ez maga a tavasz!” S hangja elnémultán mégsem maradt önmagát méltató nevétől harsány a horhos – míg Cecilia Bartoli újra fel nem fedezte.

Torok a torokban

Nem titok: a mai opera sokkal kevésbé támaszkodik a friss művekre, mint az egykori művek friss előadására – inkább az interpretátorok, mint az alkotók világa. Hogy ebben az előadói művészetben Cecilia Bartoli milyen helyet és rangot vívott ki magának: e helyt szükségtelen bizonygatni. De kíváncsisága továbbvitte, egy olyan tartományba, amely ebben az interpretátori korban szinte az alkotással egyenértékű: az újrafelfedezés tartományába. Cecilia önálló, hasonlíthatatlan életművet tudhat már maga mögött ezen a területen is. Vivaldi, Gluck, Salieri – mennyi terra incognitáig jutott, melyeket az ismeretlenségnél is sűrűbb, kásásabb homály takar: a feledésé! Örökre szóló, méltatlan ítéletek ellen fellebbez. Neki már nem Rossini ír operát vagy Mendelssohn koncertáriát, ellenkezőleg: ő énekel föl Vivaldinak, Glucknak, Salierinek egy-egy lemezt, melyeknek hála, a réges-régiből egyszerre újdonatújjá pezsdült szellemek szabadulnak el korunk operájában – e nagy, cifra kísértetkastélyban.

S mindezek után egy régen elnémult pacsirtát talál elő – az sem titok, milyen ritka az előadói életművekben a másik énekes előtt tisztelgő lemez (emlékezetes ellenpélda az 1972-es Domingo sings Caruso-album). Ez már csakugyan szellemidézés, egészen a borzongatásig az. Úgy hihetjük: Cecilia Malibran-lemeze felvételekor két énekesnő lépett egyszerre a stúdióba, egyik jobbra, másik balra, egyszerre néztek a kottába, s forrtak máris össze közös hangjaikban, s üzentek hadat kéz a kézben, torok a torokban, eggyé vált trillákkal az elmúlás örök, pacsirtai törvényének.

Aztán a koncertlátogató, ki végiggyönyörködte már a lemezt, egyszerre jobbra és balra igyekezvén felkapni a fejét, sőt a borító belsejében még Maria híres nyakláncát is megcsodálta – újra összerezzen, amikor egy csak ahhoz foghatót vesz észre a pódiumra kilépő Cecilia szép nyakán: két torokban egy hang, két nyakon egy lánc. Szívmelengető szellemidézés ez, mely nem azzal riogat, hogy a halálban sincs nyugalom, hanem azzal dédelget, hogy igenis: az élet, az ének a győzedelmes és az örök.


 

Három szó

S ha ennek a diadalmas igazságnak záloga – a modern technikának köszönhetően – a maga teljes kifejezőerejében (akár dupla csengésében) rögzített hang, a lemezfelvétel is: hitelét mégis az élő fellépés, a csak ott és akkor megtapasztalható, tünékenységében gyönyörű élmény adja. Cecilia a kezdő pillanattól a befejezőig komolyan, de annál vidámabban alkot: abban, ahogyan egybeszerkesztette műsorát, a Maria-albumra vett anyagokat más lemezein elénekelt, de egykor Maria repertoárján is szereplő áriákkal (Rossini Semiramide-jának  cavatinájával, Desdemonájának Fűzfadalával) gazdagítva; abban, ahogyan a finoman felcsukló mély hangoktól a fürge, hetykén bugyborékoló tremolókon át a büszke fortékig ível, mindig meglepőn és sosem fáradón; s végül abban, ahogyan közönségével bánik, amikor a pillanat hevében maga is elhiszi, amit elhitet: hogy még soha, sehol, senki nem ünnepelte őt ennyire lelkesen és ennyire értőn – s talán még Mariát sem…

A közönség pedig tapsol a műsornak, tapsol a hangnak és a tudásnak és tapsol a sikernek, boldogan. Kifelé araszolva az előadóteremből csupa mosolyt látni, a sosem némuló muzsika mosolyát minden arcon. És a dedikáció helyét kereső pillantásokba egyszerre más, mégis ugyanazon pillantás költözik: a hintót keresik kutatva, hogy kifogják belőle a lovakat, és maguk húzzák Maria kocsiját egészen a vendégfogadóig… Százötven éves mosolyok ütnek át hirtelen a mi mosolyainkon, immár mi is egyszerre vagyunk Cecilia Bartoli és Maria Malibran közönsége, az a tavasz sem múlt el, itt van, és fittyet hány a süket és buta időre, mert mosolyog, mert él.

Hosszan lenne érdemes mesélni erről a boldog, kísérteties estéről, szót szóba öltve bocsátkozni bele a részletekbe, a Cari giorni édes búgásától az Infelice drámai váltásain és a Cenerentola nagyáriájának játékos, végtelen ugrabugráján át a Fűzfadal finom fájdalmáig – de félő, egyre messzebb kerülnénk a kergetett teljességtől. Érdemes helyette rábólintani a nagy esszéíró ritka leleményére, tiszta papírt keríteni, s csupán három szót írni rá: „Cecilia Bartoli énekelt.”

Punktum.