PRAE.HU: Hogyan határoznád meg röviden a Ludwig Múzeum koncepcióját és a Te vezetői elképzeléseidet?

Bencsik Barnabás: A Ludwig Múzeum az egyetlen magyarországi kortárs művészeti múzeum, amely a magyar mellett külföldi művészek munkáit is gyűjti. Gyakorlatilag nincs más olyan hely, amely ezt szisztematikusan tenné és képes is lenne ennek a feltételeit biztosítani. Természetesen vannak kortárs gyűjtemények, de teljesen esetleges, hogy abba külföldi művek hogyan kerülnek be. Ez az egyik legfontosabb sajátosság, ami meghatározza a Ludwig pozícióját az intézményi rendszerben  -- múzeum, és ennek ellenére a legmeglepőbb az volt a számomra, amikor idekerültem, még ahhoz képest is, amit kívülről látni lehetett, hogy minimális hangsúlyt fektettek az intézmény múzeumi oldalára. Igazából az elmúlt húsz évben a Ludwig Múzeum úgy működött, mint a Műcsarnok, egy kunsthalle, folyamatosan mentek a kiállítások, volt olyan év, amikor több, mint tucatnyi kiállítás volt, miközben a gyűjteménynek kevés figyelmet szenteltek. A terveimben  szerepelt, hogy a múzeumnak a gyűjteménnyel kapcsolatos feladatait sokkal komolyabban kell venni. Az első évben ilyen vonatkozásban nekem a legfontosabb az volt, hogy kialakítsam azt a struktúrát, amiben valóban folyamatosan, konzekvensen és koherensen lehet mindezzel foglalkozni, a tartalmi, szervezeti és személyi vonatkozásokat egyaránt szem előtt tartva.

PRAE.HU: A gyűjtés koncepciója milyen elvek mentén alakul vagy változik?

B.B.: Ennek az irányait az eddigi gyűjteményi anyag befolyásolja, miközben meg is határozza a múzeum arculatát. Az alapító eredeti szándékának a gyűjteményezésben mindmáig ható komoly konzekvenciái vannak, másrészt a múzeum pozíciója nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi összefüggésekben is alapvető.  Ezek azok az aspektusok, amelyek egyértelműen meghatározzák, hogy mivel kell foglalkozni a gyűjtemény szempontjából. Számomra ez azt jelenti, hogy egyrészt azokat a művészeket kell a múzeum gyűjteményébe bevonni, annak a harmincas-negyvenes-ötvenes generációnak a műveit kell begyűjteni, amelyeknek tagjai a hazai szcénában értékeket teremtettek. Hazai vonatkozásban ez az orientációs pont.

Másrészt pedig mivel ez egy múzeum, és a hatvanas évektől kezdve gyűjt, nagyon fontos, hogy azok a művészek kerüljenek előtérbe és azok a művek váljanak a gyűjtemény részévé, amelyek az elmúlt időszaknak a legfontosabbjai, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években készültek és az ismert politikai, kultúrpolitikai, személyes és egyéb gazdasági okoknál fogva egyszerűen nem kerültek be a közgyűjteményekbe. Ezeknek  a műveknek ott kell lenniük a Ludwig gyűjteményében, hogy egy koherens anyag álljon össze a Magyarországon született művészeti teljesítményekből. El szoktam mondani, hogy úgy tűnik, ez az utolsó pillanat. Azt hiszem, hogy még a szakmában is kevéssé tudatosul, hogy ezeket a műveket talán most még meg lehet szerezni közgyűjtemények számára, de már nem sokáig. Az utóbbi időben ugyanis megindult egy nemzetközi művészettörténeti, művészetelméleti trend, ami egyértelműen arra irányul, hogy újragondolja a második világháború utáni művészetet európai vonatkozásban, melynek a nyugat-európai kánonból eddig kimaradt része most lépésről lépésre bekerülhetne a nemzetközi diskurzusba. A meghatározó nemzetközi kortárs gyűjtemények, múzeumok előbb fogják megszerezni ezeket a műveket a saját gyűjteményükbe, ennek ismerjük a technikáit meg a konzekvenciáit. Ha eddig esetlegesen történt meg, hogy egy-egy csehszlovák vagy jugoszláv művész bekerült a nemzetközi piacra és a múzeumokba is, most egy komoly feldolgozás és újragondolás eredményeként fog kiválasztódni és bekerülni. Annak ellenére, hogy a magyar művészet nemzetközi színtereken még a környező országokhoz képest is alul van reprezentálva még a nyolcvanas-kilencvenes évek vonatkozásában is, a hetvenes évekről nem is beszélve, nyilvánvaló, hogy van néhány olyan nagyon jelentős művész, aki biztos, hogy be fog kerülni az egyetemes kánonba.  Ha a műveiket nem sikerül magyar múzeumnak most megszereznie, akkor örökre eltűnnek. És ugyanúgy, ahogy magyar múzeumnak nem lesz soha többet Picassója vagy Kandinszkije, lehet, hogy ugyanúgy nem lesznek ezek a művészek sem néhány év múlva elérhetőek a magyar közgyűjtemények számára. A magángyűjtők természetesen érzékenyebben reagálnak és megvásárolják a műveket. Ezzel nincs is semmi baj, és nagyon is fontos, hogy ezek a vásárlások megtörténjenek, de azt gondolom, hogy egy állami múzeum nem engedheti meg magának, hogy a  hasonló vásárlásokról lemondjon.

Ami a nemzetközi anyagra vonatkozik, az a Ludwig házaspár és elsősorban Peter Ludwig tulajdonképpen máig aktuális koncepcióján alapul. Peter Ludwig a nyolcvanas évektől kezdve intenzíven és a  gyakorlatban foglalkozott azzal, hogy a politikai táborok, a hidegháborús megosztottság két oldalán álló országok művészeit közös platformra hozza és kommunikációt alakítson ki a műveik között. A gyűjteményben együtt vannak ezeknek az országoknak a művészei. Az a fontos, hogy régiónk a sajátos történelmi múltjával, kulturális hagyományával a kortárs művészetben valahogyan reprezentálva legyen. Egyetlen olyan nagyvárosnak sincs olyan gyűjteménye, amely ezt a feladatot ellátná, nagyfokú készülődés és kísérletek vannak Zágrábban és Belgrádban, Pozsonyban, Varsóban és Krakkóban, Bukarestben is, de egyik sem lép túl  a nemzeti kereteken, másrészt nem tudja az itteni tudást meg történelmi múltat megjeleníteni. Ilyen szempontból is jó alapokkal rendelkezik a Ludwig-gyűjtemény, már csak azért is, mert Budapest egy európai méretű világváros és ezért jobbak a feltételei.

B.B.: Peter Ludwig még 1996-ban meghalt, a felesége él, de a kortárs művészet igazából Peter Ludwig szenvedélye volt. A Ludwig Múzeum – az általuk kezdeményezett intézmény —1996 óta mint költségvetési intézmény Kortárs Múzeumként működik, így azóta teremtődtek meg gyűjtemény folyamatos gyarapításának a lehetőségei. Azóta évi húsz-harminc mű bekerül a gyűjteménybe. Mostanra 450 mű illetve tétel található a gyűjteményben, ez nem túl nagy, de a koncentráltsága meg a pozíciója miatt a múzeum viszonylag komoly műveket tudott jó és jelentős művészektől megszerezni. Ennek finanszírozása elsősorban állami pénzekből történik. A Ludwig Alapítvány ad bizonyos támogatást. Ennek az a menete, hogy a múzeum évente küld egy kívánságlistát az alapítványnak. Minden, az alapítványhoz kapcsolódó intézmény elküld egy ilyen listát, a kölni is, a szentpétervári is, majd az alapítvány kuratóriuma Aachenben összeül és eldönti, hogy a listából mit támogatnak és milyen mértékben. Ezek a források biztosítják azt, hogy külföldi művészektől tudjon vásárolni a múzeum. Tehát az alapítvány nem presszionálja, nem befolyásolja semmilyen irányba a gyűjtést, csak annyiban, hogy választ a múzeum listájából.

Az Új szerzemények kiállításhoz készült brosúra alapján ezt a folyamatot elég jól végig is lehet követni. Itt az elmúlt három évre vonatkozóan publikáltuk a vásárlások mértékét és forrását, azt, hogy milyen műveket vett vagy kapott ajándékba a múzeum. Ez, amellett, hogy szokatlan a hazai múzeumi intézményrendszerben, az átláthatóságot nagy mértékben segíti és, elsősorban a nagyságrend tekintetében, a gyűjtői érdeklődésnek is  támpontokat nyújt.. Egyébként az „új szerzemények”, mint kiállítási forma is eltűnt a gyakorlatból, valószínűleg azért, mert általában nincs annyi új vétel kétévente vagy évente, hogy egy kiállítást megtöltsön. Így a közönség nem kap információt arról, hogy mi került be egy gyűjteménybe, hacsak nem kíséri figyelemmel a pályázatokat.

B.B.: Ahhoz nagyon nagynak kell lennie egy gyűjteménynek, hogy folyamatosan izgalmas művek legyenek kiállítva.

B.B.: A kommunikáció egy másik kérdés, azt gondolom, hogy egy múzeumnak alapvető feladata, hogy a gyűjteményével komolyan foglalkozzon.  A folyamatos közönségérdeklődést az időszaki kiállítások tartják fönn. A kettőt kell tehát egészséges arányba hozni, ezért kell most fokozottabban foglalkozni a gyűjteménnyel. Ezek persze nem rövidtávú dolgok, legalább két-három év, hogy nyilvánvaló eredményei legyenek. De elindult a folyamat, és most már van gyűjteményi osztály, ami eddig nem volt, és vannak muzeológusok, akiknek nem az időszaki kiállítások szervezése a feladatuk. Ez nagyon lényeges lépés. Ők így a gyűjteménnyel és annak összefüggéseivel tudnak foglalkozni. A kiállítás címének másik fele -- Rég nem látott művek -- épp erre utal, hiszen sok olyan mű van, amely az utóbbi húsz évben nem került ki a közönség elé. Ez fontos, mert segíti, hogy a feldolgozás irányába tegyünk egy lépést. Ebben Arno Breker Ludwig házaspárt ábrázoló büsztjeinek bemutatása is jelentős lépcsőfok, annak ellenére, hogy sok ellenreakciót váltott ki, lévén, hogy a náci korszak művészéről van szó.

B.B.: Nem tudok még pontos adatokat. Ami a látogatószámokat illeti, tavaly januárig ingyenes volt az állandó kiállítás. Tavaly januártól radikálisan új helyzet állt elő, és ez a múzeumok látogatottságát több mint egyharmaddal csökkentette. Akkor ez katasztrofálisnak tűnt, de nagyon nagy részt a múzeum munkatársai által aktívan szervezett múzeumpedagógiai programoknak is köszönhető, hogy a Ludwig végül is jól került ki ebből a helyzetből.  Emellett olyan kiállítási tematikát próbálunk összeállítani, amely talán szélesebb közönséget is érdekelhet.

B.B.: És a tavalyi Keith Haring, aminek a megrendezése már az én belépésem előtt eldőlt.

B.B.: Huszonkétezren. Ahhoz képest, hogy milyen pozícióban van a múzeum a kulturális színtéren, és hogy milyenek voltak a korábbi eredmények, ez nagyon jó arány. A Breuer Marcell-kiállítást hozzávetőlegesen tizennyolcezer látogató nézte meg, ehhez képest is nagyon magas szám. A Haringhez kapcsolódó pedagógiai program, a marketing és a kommunikáció is, azt hiszem, láthatóvá tette és módosította a képet, ami a közönségben a múzeumról élt.

B.B.: Szerintem nem. Nem Keith Haring az ismert, hanem a figurái épültek be a tömegkultúrába, de a neve és az életműve egésze nem. Nagyon kevesen tudták, hogy ezek a figurák honnan származnak. És ez a bemutatkozás azért volt fontos, mert megnevezte a művészt. A másik nagyon fontos esemény, ami sokat dobott a Ludwig ismertségén és profilján, Maurer Dóra kiállítása volt. Ő természetesen ismert, de azt, hogy a hetvenes években miket csinált, még a gyűjtői sem igazán tudták. Megjelentettünk a kiállításhoz egy katalógust is, ebben a műveiről vezetett saját leltárát publikálta, ezzel világossá téve az életmű belső logikáját.

B.B.: Tulajdonképpen az volt az első, amit már én kezdeményeztem, a Maurerrel zárult a korábban már eldöntött kiállítások sora. A finn azért volt számomra meglepő, mert több mint tizenöt ezren látták. Én nem láttam a kiállítást New Yorkban, csak a katalógust kaptam meg, és rögtön éreztem, hogy ez egy érdekes és végiggondolt anyag, de egy ilyen nemzeti önreprezentációs kiállítás esetében ilyen jó közönségreakciókra nem igazán számítottam. Meglepett, hogy egy ilyen kiállításból milyen sok apró részletet lehet megérteni, milyen érzékenységek lépnek működésbe a befogadáskor.

Pályázatom egyik fő szempontja az volt, hogy a kortárs művészet olyan teljesítményeit kell bemutatni, amelyek minden szempontból jelentősek, és szélesebb közönségnek is értelmezhetőbbek és értékelhetőbbek, mint a konceptuális megközelítések. Ilyen műveket szeretnék bemutatni, hogy átalakuljon az a kortárs művészetről alkotott kép, ami az egyébként tájékozott értelmiségi köröket is meghatározza.

B.B.: És utána a szociofotó-kiállítás is. Lehet, hogy ez összefügg az előbbiekkel, hiszen a fotó áll a legközelebb a befogadói attitűdökhöz, és amellett izgalmas és sokszínű médium,  teljesen egyenrangú a kortárs művészet egyéb formáival. Most pedig három olyan kiállításról van szó, amely ezt a médiumot  és ezt a kérdést előtérbe állítja.. A Corbijn a magaskultúra és a tömegkultúra kérdését veti fel, olyan szociokulturális közegből, amilyen a Haringé, csak egy másik médiumban és más konzekvenciákkal. A pop és a popzene megjelenése ilyen konstellációban a Ludwig Múzeumban egészen újszerű jelenség,  és biztosan sokan azt gondolják, hogy olcsó sikerhajhászás. A negyvenes korosztály – amelynek tagjai az ő klipjeiben találkoztak először a tömegkultúrának ezzel a világával, annak kvalitásaival – hozzáállását biztosan meghatározta. Ugyanakkor számunkra ebben az esetben a legfontosabb közönséget a tizenévesek jelentik, akiket ilyen kiállításokon keresztül tudunk a legpontosabban megcélozni. Ennek érdekében kezdeményeztük a videoklip pályázatot is, hogy kifutási lehetőséget teremtsünk a korosztályban megjelenő kreativitásnak.

B.B.: Először nem is értette teljesen, hogy mit is akarunk. Aztán nagyon tetszett neki.

B.B.: Igen. De az teljesen más történet.

B.B.: Talán igen, de az nem baj, most majd biztosan az lesz.

B.B.: Igen, ez egy további válogatás lesz abból a válogatásból, amit Capa öccse és az életrajzírója szelektált a kilencvenes évek elején a kb. 70.000 negatívból. Ez kapott már némi nyilvánosságot. A 937 kép ebben az összeállításban három példányban létezik. A válogatásból, amihez még csatlakoztak Capa-portrék meg vintázsok, készül egy kiállítás nyáron, ezer négyzetméteren a Ludwig Múzeumban.

B.B.: Nem, ezt a kiállítást a Nemzeti Múzeum szervezi. Azért van a Ludwig Múzeumban, mert Robert Capa az utóbbi tíz-tizenöt évben a kortárs képzőművészetben jelenik meg a nemzetközi színtéren. Olyan figura, aki van annyira érdekes, hogy folyamatosan foglalkoztassa a kortárs művészeteket, a művészetekkel kapcsolatban állókat és az intézményeket is. Az ő képei  nagyon komoly átváltozáson mentek keresztül. Ez annak a leképezése, amin a fotográfia keresztülment a kortárs képzőművészetben. Az ő haditudósításai, amelyek eredetileg a sajtóban jelentek meg, múzeumi tárgyakká váltak. Maga ez a jelenség is egy nagyon érdekes folyamat, olyan vonatkozásban is, hogy mi az, amit csak ő tudott, mi az, amit senki más.

B.B.: Biztos, hogy összefüggnek, de a Magnumnak nincs benne az összes fotósa a kánonban és most a Magnum fotósai nincsenek benne a kortárs művészetben. Ezek érzékeny részletkérdések tulajdonképpen, ahhoz képest, hogy van egy olyan magyar származású művész, aki egy budapesti, első világháború utáni közegből indulva fiatalon megalkotott egy ilyen kimagasló életművet. Ezt az életművet az utóbbi hatvan évben elkezdtek úgy értelmezni, hogy a 20. század legfontosabb világtörténeti eseményeinek az esszenciális megfogalmazásai. Ez is nagyon összetett probléma, különösen, hogy vele kezdődött el a képek uralma a tömegmédiában a sajtó és a média fejlődésével együtt, amihez olyan esztétikailag és vizuálisan kreatív alkotók kellettek, akikből nem hiányzott a kalandorszellem. Ezért ez a kiállítás nem egy intézmény ügye, nem a mi ügyünk, hanem kultúrpolitikai ügy. Azért van ennyi szereplője, mert mindenki mást csinál benne, és azért a Ludwigban, mert a nemzetközi összefüggésrendszerben oda van pozicionálva, és mert ott vannak olyan technikai feltételek, amelyek lehetővé teszik, hogy egy ilyen nagy léptékű kiállítást jól meg lehessen rendezni.

B.B.: Az pedig a Capával egy időben nyílik és ugyanennek a korszaknak egy egész más szempontú metszete, a nagy világválság és annak következményei globális szinten. Nagyon furcsa, hogy akkor kezdett kitágulni a világ, többek közt Capa meg kollegái működésének következtében. Ez a Zeitgeist nagyon benne volt a húszas-harmincas évek vizuális leképezésében. Arról szeretnék egy globális áttekintést adni, hogy milyen párhuzamos meggondolások mentén haladt ekkor a fotográfia, kezdve Walker Evansszel, aki az amerikai válság konzekvenciáit fotózta végig az amerikai vidéken. Ezzel gyakorlatilag paradigmaváltást hozott létre az amerikai nemzeti identitás formálódásában, mert képet adott egy olyan aspektusról, amiről Amerika addig nem vett tudomást. Egy svájci fotóriportert is bemutatunk, aki Svájc mélyszegénységét fotózta a harmincas években. Ugyan elég abszurdumnak tűnik, de tényleg döbbenetes, hogy micsoda szegénység volt Svájcban akkor. Magyar szociofotográfia is megjelenik ugyanebben a kontextusban, és az osztályharcos marxista ideológia is holland fotósok felvételein és a Kassák-féle Munka-körön keresztül. Abban az időszakban nyert formát a fotóban és a tömegmédiában a társadalmi szolidaritás ábrázolásának ikonográfiája, ami szorosan összekapcsolódott különböző ideológiai megfontolásokkal. Ezek az anyagok különböző helyekről érkeznek, együttműködünk a kecskeméti Fotómúzeummal és a  rotterdami Fotómúzeum kurátorával is..

B.B.: Nem, bármennyire is szeretném, nincs lehetőségem, hogy annyi időt szenteljek egy-egy kiállításnak, mint amennyit ez indokolna, de a kiállításpolitika alakítása pótolja a kurátori tevékenységgel járó szakmai kihívásokat.

 (bk)