film
2009. 06. 18.
Aki az exszel szexel...
Hans Canosa: A nő másik arca
Ím, egy 2005-ös film, ami mégis csak most kerül a magyar mozikba. Valószínűleg Helena Bonham Carter és Aaron Eckhart néhány elkötelezett rajongóján kívül mást nem is zavart ez a négyéves lemaradás – A nő másik arca nem több, mint kellemes filmecske, egyszerű történet, amit szokatlan, a néző agyát néha alaposan megdolgoztató képvilág és erős színészi játék színesít.
Kamaradrámával van dolgunk, amiből mintha csak véletlenül született volna film ahelyett, hogy egy színház kicsiny termében üldögélve néznénk végig az egy éjszakás kalandot. A Férfi és a Nő találkozását, flörtölését, játékát, amelynek nincs más célja, mint hogy bemutassa a tényt: ha két ember valaha közel került egymáshoz, testük, lelkük soha többé nem felejti el a másikat. Mivel a történet rettenetesen egyszerű – egy elvált házaspár tagjai, akik egyébként a Föld két eltérő pontján élnek, összetalálkoznak és újra egymásra találnak egyetlen éjszakára –, szükség van valamire, ami mégis megbolondítja a filmet. Ez a valami a forgatókönyv dramaturgiája és az operatőr munkája – és ezeknek a komponenseknek kell elvinni a mozit. Mert őszintén, ki az, aki önmagában elegendő témának tartja azt, hogy van, aki az exszel szexszel? Még az alkotók is érzik, hogy ez soványka mondandó, nem telik ki belőle másfél órányi film se.
A film egyik extrája tehát a dramaturgia. Az, hogy a Férfi és a Nő a látszat ellenére nem az esküvőn ismerkedik meg, nem egy vadidegennel kezdenek unalmukban beszélgetni, flörtölni, eleinte korántsem egyértelmű. A két főszereplő kimondatlanul, minden előzetes egyeztetés nélkül kezd egy különös, könnyed játékba. A játékot talán a Nő kezdeményezi, ő is élvezi jobban, mert ő van nyeregben ebben a helyzetben. Mikor a csokrot váró, eladósorban lévő lányok közé küldenék, könnyedén húzza elő felgyűrűzött ujját a kesztyűből; a szobában pedig üzenet tanúskodik a rögzítőn arról, hogy otthon gyerekek várják. Van élete a Férfi után is, hát tehet úgy, mintha csakugyan valaki más, egy idegen lenne. A Férfi a páros gyengébb tagja, aki inkább belemegy a játékba is, csak végül megkaphassa, amire vágyik – amire mindketten vágynak. Lassan bontakozik ki előttünk ez a kapcsolat, lassan értjük meg, hogy van múltja is, és hogy ráadásul milyen mély, tartós múltja van. Párharcot látunk, és talán még el is hinnénk, hogy a Nő győz, ha nem látnánk, ahogy Helena Bonham Carter sírásra görbülő szájjal ismételgeti, hogy boldog, ha nem látnánk, ahogy megfáradt, boldogtalan pillantással ül a taxiban.
A film másik extrája tökéletesen játszik a lassan összeálló történet alá. A vászon ugyanis a film teljes 84 perce alatt – egészen az utolsó másodpercig – megosztott, így végig két képet látunk egyszerre. Ez a technika elsőre roppant zavarónak tűnik, azonban az ember szeme és agya pár perc alatt rááll a „kettős látásra”, s képesek leszünk egyszerre befogadni a két nézőpontot, a két üzenetet. A megosztott vászon egyes számú, és legelcsépeltebbnek ható felhasználási módja az, hogy egyszerre két szögből látjuk a szereplőket. Hiába emeli ki a rendező, Hans Canosa, hogy az osztott vászon mezőin futó három-négy perces beállítások milyen rettenetesen nagy kihívást jelentettek a (film)színészek számára, hisz mindenki, aki olykor színházban üldögélésre adja a fejét, alapvető elvárásként kapcsolja össze magában a színész szót a perceken keresztül tartó, összeszedett, folyamatos játékkal – még ha a Hollywoodban ez nehézségnek tűnik is. A megosztott képernyő tehát nem akkor érdekes, amikor a színészeknek két másodpercnél hosszabban kell a szerepben maradniuk, hanem akkor, amikor többletinformációt ad.
A nézőket is megdolgoztatja az emlékek mozaikszerű felvillantása, annak megértése, hogy az emlékképekben szereplő fiatal szerelemespár azonos a Férfival és a Nővel, és hogy ezek a figurák hogyan mozognak a múlt élő megnyilvánulásaként most is mellettük a jelenben, hogyan idéződnek vissza – a memória gyengeségei folytán nem teljesen tiszta, meg-megváltozó – képekként. Ugyanígy kiváló lehetőséget ad ez a technika arra, hogy megmutassa, mi az, amit a szereplők gondolnak, amit elképzelnek, amit nem mernek vagy akarnak kimondani, vagy éppen elterveznek, s aztán meg is valósítanak. Ezekben a pillanatokban jóval inkább van értelme a megosztott képernyőnek, mint akkor, amikor egyszerűen csak választhatunk, hogy inkább Helena Bonham Carter vagy Aaron Eckhart arcjátékát van-e kedvünk bámulni. Attól ugyanis, hogy hatvan percig nézek két embert, nem derül ki a nagy igazság: minden szerelmi történetnek két oldala van. Ez az olyan, másképp izgalmas filmekből derül ki, mint például a Szeretni bolondulásig a maga kétszer, két nézőpontból bemutatott történetével. Sokkal több kimondatlan gondolat, sokkal több egyéni, másképp megélt emlék kellett volna A nő másik arcába ahhoz, hogy igaz legyen a mottóul választott sor; ahhoz, hogy tényleg azt lássuk, mi vezette a szakításig ezt a két embert, akik láthatólag még mindig vonzódnak egymáshoz. Így azt látjuk, hogy rengeteg érzés maradt bennük, látjuk, hogy elnyomják ezeket, csak éppen a valódi motivációk nem bontakoznak ki.
Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Helena Bonham Carter és Aaron Eckhart jól játssza el ezt a két figurát. Bármilyen egyszerű is a történet, benne van a dráma – az olyan személyes drámák magja, amiket nap mint nap megélünk, amik ismerősek és amik fontosak nekünk. És a két színész úgy adja vissza ezeket a hétköznapi drámai szituációkat, hogy a néző számára is hitelesek és átélhetőek legyenek. Tényleg él minden rezdülésük, tényleg érezzük közöttük a feszültséget, megannyi kimondatlan sérelmet, haragot és vágyat, amelyeket nem old fel ez az egyetlen éjszaka sem: hiszen éppen játékuk – hogy úgy tesznek, mintha nem is ismernék egymást – nem hagyja, hogy kibeszéljék magukból a múltat.
A nő másik arca sokaknak ismerős történet lehet. Talán fel lehet tenni a kérdést, hogy érdemes-e az ismerős történetekről filmet forgatni, hogy érdemes-e egy semmi kis mesét elmondani nagy, katartikus élmények bemutatása helyett. Érdekes-e az, hogy két ember még sok évvel a házassága után is vonzódik egymáshoz, és mégsem próbálják rendbe tenni az érzéseiket, a kapcsolatukat. Valószínűleg van olyan pillanata az embernek, amikor foglalkoztatja mindez – és akkor, még ha messze nem tökéletes is, jó alap ez a film arra, hogy elgondolkozzunk az életünkön.
A nő másik arca (Conversations with Other Women)
Színes feliratos angol-amerikai romantikus dráma, 84 perc, 2005.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendező: Hans Canosa
Forgatókönyvíró: Gabrielle Zevin
Szereplők: Aaron Eckhart, Helena Bonham Carter
Bemutató: 2009. június 18.
Forgalmazza: Best Hollywood
A film egyik extrája tehát a dramaturgia. Az, hogy a Férfi és a Nő a látszat ellenére nem az esküvőn ismerkedik meg, nem egy vadidegennel kezdenek unalmukban beszélgetni, flörtölni, eleinte korántsem egyértelmű. A két főszereplő kimondatlanul, minden előzetes egyeztetés nélkül kezd egy különös, könnyed játékba. A játékot talán a Nő kezdeményezi, ő is élvezi jobban, mert ő van nyeregben ebben a helyzetben. Mikor a csokrot váró, eladósorban lévő lányok közé küldenék, könnyedén húzza elő felgyűrűzött ujját a kesztyűből; a szobában pedig üzenet tanúskodik a rögzítőn arról, hogy otthon gyerekek várják. Van élete a Férfi után is, hát tehet úgy, mintha csakugyan valaki más, egy idegen lenne. A Férfi a páros gyengébb tagja, aki inkább belemegy a játékba is, csak végül megkaphassa, amire vágyik – amire mindketten vágynak. Lassan bontakozik ki előttünk ez a kapcsolat, lassan értjük meg, hogy van múltja is, és hogy ráadásul milyen mély, tartós múltja van. Párharcot látunk, és talán még el is hinnénk, hogy a Nő győz, ha nem látnánk, ahogy Helena Bonham Carter sírásra görbülő szájjal ismételgeti, hogy boldog, ha nem látnánk, ahogy megfáradt, boldogtalan pillantással ül a taxiban.
A film másik extrája tökéletesen játszik a lassan összeálló történet alá. A vászon ugyanis a film teljes 84 perce alatt – egészen az utolsó másodpercig – megosztott, így végig két képet látunk egyszerre. Ez a technika elsőre roppant zavarónak tűnik, azonban az ember szeme és agya pár perc alatt rááll a „kettős látásra”, s képesek leszünk egyszerre befogadni a két nézőpontot, a két üzenetet. A megosztott vászon egyes számú, és legelcsépeltebbnek ható felhasználási módja az, hogy egyszerre két szögből látjuk a szereplőket. Hiába emeli ki a rendező, Hans Canosa, hogy az osztott vászon mezőin futó három-négy perces beállítások milyen rettenetesen nagy kihívást jelentettek a (film)színészek számára, hisz mindenki, aki olykor színházban üldögélésre adja a fejét, alapvető elvárásként kapcsolja össze magában a színész szót a perceken keresztül tartó, összeszedett, folyamatos játékkal – még ha a Hollywoodban ez nehézségnek tűnik is. A megosztott képernyő tehát nem akkor érdekes, amikor a színészeknek két másodpercnél hosszabban kell a szerepben maradniuk, hanem akkor, amikor többletinformációt ad.
A nézőket is megdolgoztatja az emlékek mozaikszerű felvillantása, annak megértése, hogy az emlékképekben szereplő fiatal szerelemespár azonos a Férfival és a Nővel, és hogy ezek a figurák hogyan mozognak a múlt élő megnyilvánulásaként most is mellettük a jelenben, hogyan idéződnek vissza – a memória gyengeségei folytán nem teljesen tiszta, meg-megváltozó – képekként. Ugyanígy kiváló lehetőséget ad ez a technika arra, hogy megmutassa, mi az, amit a szereplők gondolnak, amit elképzelnek, amit nem mernek vagy akarnak kimondani, vagy éppen elterveznek, s aztán meg is valósítanak. Ezekben a pillanatokban jóval inkább van értelme a megosztott képernyőnek, mint akkor, amikor egyszerűen csak választhatunk, hogy inkább Helena Bonham Carter vagy Aaron Eckhart arcjátékát van-e kedvünk bámulni. Attól ugyanis, hogy hatvan percig nézek két embert, nem derül ki a nagy igazság: minden szerelmi történetnek két oldala van. Ez az olyan, másképp izgalmas filmekből derül ki, mint például a Szeretni bolondulásig a maga kétszer, két nézőpontból bemutatott történetével. Sokkal több kimondatlan gondolat, sokkal több egyéni, másképp megélt emlék kellett volna A nő másik arcába ahhoz, hogy igaz legyen a mottóul választott sor; ahhoz, hogy tényleg azt lássuk, mi vezette a szakításig ezt a két embert, akik láthatólag még mindig vonzódnak egymáshoz. Így azt látjuk, hogy rengeteg érzés maradt bennük, látjuk, hogy elnyomják ezeket, csak éppen a valódi motivációk nem bontakoznak ki.
Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Helena Bonham Carter és Aaron Eckhart jól játssza el ezt a két figurát. Bármilyen egyszerű is a történet, benne van a dráma – az olyan személyes drámák magja, amiket nap mint nap megélünk, amik ismerősek és amik fontosak nekünk. És a két színész úgy adja vissza ezeket a hétköznapi drámai szituációkat, hogy a néző számára is hitelesek és átélhetőek legyenek. Tényleg él minden rezdülésük, tényleg érezzük közöttük a feszültséget, megannyi kimondatlan sérelmet, haragot és vágyat, amelyeket nem old fel ez az egyetlen éjszaka sem: hiszen éppen játékuk – hogy úgy tesznek, mintha nem is ismernék egymást – nem hagyja, hogy kibeszéljék magukból a múltat.
A nő másik arca sokaknak ismerős történet lehet. Talán fel lehet tenni a kérdést, hogy érdemes-e az ismerős történetekről filmet forgatni, hogy érdemes-e egy semmi kis mesét elmondani nagy, katartikus élmények bemutatása helyett. Érdekes-e az, hogy két ember még sok évvel a házassága után is vonzódik egymáshoz, és mégsem próbálják rendbe tenni az érzéseiket, a kapcsolatukat. Valószínűleg van olyan pillanata az embernek, amikor foglalkoztatja mindez – és akkor, még ha messze nem tökéletes is, jó alap ez a film arra, hogy elgondolkozzunk az életünkön.
A nő másik arca (Conversations with Other Women)
Színes feliratos angol-amerikai romantikus dráma, 84 perc, 2005.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendező: Hans Canosa
Forgatókönyvíró: Gabrielle Zevin
Szereplők: Aaron Eckhart, Helena Bonham Carter
Bemutató: 2009. június 18.
Forgalmazza: Best Hollywood
Szerzők
-- Róbert Katalin --
További írások a rovatból
film
Beszélgetés Hevér Dániel rendezővel és Kertész Zsanett forgatókönyvíróval a Valami madarak című filmjükről
Más művészeti ágakról
gyerek
Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024