bezár
 

irodalom

2009. 09. 05.
Kultuszregény álarcban
Julio Cortázar: Sántaiskola (Benyhe János ford.) L'Harmattan, 2009. 642 oldal, 3900 Ft
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kultuszregény álarcban Jókora késéssel és alaposan elmaszkírozva jelent meg magyarul Julio Cortázar egykori kultuszregénye, a Rayuela (’Ugróiskola’), amely elhallgatások, állítólagos tiltások, ambiciózus vágyak, hivatkozások formájában már évtizedek óta jelen volt a magyar értelmiségi köztudatban.
A regény írója, az argentin Julio Cortázar a latin-amerikai irodalom nagy áttörésének, az ún. „boom”-nak az íróival – a perui Vargas Llosával, a kolumbiai García Márquezzel, a mexikói Carlos Fuentessel, a kubai Alejo Carpentierrel, hogy csak néhányukat említsük − együtt tűnt fel a magyar irodalmi horizonton, bár alapvetően más jellegű művészete inkább csak honfitársával, a posztmodern gondolat egyik előfutárának tartott Jorge Luís Borgesszel rokoníthatta volna. Szürrealizmusba forduló érett művészete mindazonáltal hamar elhagyja az argentin külvárosok, a tangó, a milongák, a Buenos Aires-i mulatók és kocsmák – amelyekért Borges is annyira lelkesedett – világát, hogy átadja helyét egy nagyvilágiasabb, nemzetközi közegnek. Cortázar átjön Európába és Párizsban telepszik le, ahonnan a „boom” már említett íróinak nagyobb része fölfedezte Latin-Amerikát −, és ebből a perspektívából tér vissza újra a (nemegyszer földrész nagyságú) hazai problematikához.

1963-ban megjelent hetedfélszáz oldalas regényében egy Párizsba vetődött argentin értelmiségi, Horacio Oliveira hányattatásait írja le. Ez a saját kifinomult műveltségébe és elméleti dilemmáiba hermetikusan bezárkózott entellektüel a fény, a kultúra és a “szent áramlások” városában belekerül hozzá hasonlóan gyökértelen és bohém értelmiségiekből verbuválódott társaságba, s a szeretője lesz egy Lucía nevű uruguayi nőnek, aki a maga egyszerűségével, sallangtalanságával éppen az ellentéte Oliveira túlbonyolított intellektusának, s mintegy múzsa vagy nemtő eredendő tisztaságával ellenpontozza az öncélú szellemi tevékenységbe feledkező szeretőjét és körét, a Kígyó Klubot, amely értelmetlen cselekvésekre pazarolja energiáit.

Oliveira az író első elbeszéléseiben megjelenő „kereső” hősöknek az utóda, akik szeretnék átlépni létük határait, még akkor is, ha ez a mentális vagy a fizikai pusztulást jelenti számukra, mint a Bestiárium című kötetben szereplő A mennyország kapujának Maurója, aki Kasidis mulatójában összegyűlő „beteg angyalok” között akar rábukkanni elvesztett feleségére, vagy Az üldöző című kisregény Charlie Parkerről mintázott jazz-szaxofonosa, akinek a tökéletes művészi kifejezés megtalálása, a „másik oldalra” való átjutás az életébe kerül. Horacio Oliveira elhagyja „nemtő”-jét (akit a „boszorka” epithetonnal ruházott fel a magyar fordítás), előbb egy kivénhedt és nevetséges zongoraművésznővel, Berthe Trépat-val van liaison-féléje, majd pedig egy clocharde-dal szerelmeskedik valamelyik Szajna-híd alatt és egy oszlopcsarnok sötét zugában.

A regény párizsi fejezeteit jelölő „Odaát”-ba ténylegesen átlépni nem tudó Oliveira visszatér a számára „Ideát”-ot jelentő Argentínába, ahol a doppelgängereként megjelenő Traveler és felesége, Talita várja, a párizsi hidak helyett pedig, amelyekre ráfordulva találkozott korábban uruguayi kedvesével, az a pallókból összerótt átjáró, amelyet az utca két felén egymással szemben nyíló lakásablakaik közé tákolnak, hogy ne kelljen le- meg fölkaptatniuk több emeletet, ha át akarnak egymáshoz menni. Az imbolygó deszkákon történő minden egyes átkelés az élet és a halál mezsgyéjén megtett út: a helyét szülőföldjén sem találó Oliveira végül egy elmegyógyintézetben kap munkát. Ebben a különös dimenziójú világban naponta megjárja a túl-világba vezető utat, miközben leereszkedik a halottasházba. Egyik ilyen alkalommal megcsókolja a liftben vele együtt utazó Talitát, majd páni félelemben elbarikádozza magát a szobájában, attól tartva, hogy Traveler bosszút áll a feleségén elkövetett sérelemért. Szobája ablakából az udvar homokjába rajzolt ugróiskolára látni: a félelemtől szűkölő Oliveira egyik elszívott cigarettájának csikkjét a másik után hajítja a játék kockáiba, de csak a nyolcas kockába talál bele, a mennyországot jelentő tízesbe nem. A kétségbeesés paroxizmusában végül kibillen az ablakon…
Julio Cortázar: Rayuela
A regény azonban itt nem ér véget, hanem egy hurokba csavarodva felveti az újrakezdés, az olvasónak pedig egy újabb, más olvasat lehetőségét. Cortázar regényének ugyanis nem a (félig-meddig) latin-amerikai téma adott különös jelentőséget − amely komolyan felveti a latin-amerikai értelmiség és az Európában felhalmozott kulturális hagyományokhoz való viszonyulás kérdését − hanem az, hogy az író elvetette a megszokott mimetikus narrációt, és úgy építette föl művét, hogy az olvasó tudatában legyen annak, hogy más „létformája” is lehet az általa olvasott szövegnek (ahogy erre Milosevits Péter is utal „trükkregény”-ről szóló érdekes tanulmányában). Cortázar ugyanis a már említett két nagy rész után „mellőzhető fejezetek” alcímmel beiktat egy harmadik részt is, amelyben az „innen-onnan” összegyűjtött szövegdarabkák mellett megtalálhatók a regény tényleges elbeszélőjének tekinthető Morelli nevű író eszmefuttatásai is a modern regényről. Ez a még a „gender studies” hatásától érintetlen, ezért kevésbé óvatosan fogalmazó fiktív író, elődeitől (többek között Sterne-től, Fieldingtől) eltérően nem pusztán az olvasó megmozgatására törekszik, hanem olyan művek szükségességét veti föl, amelyek lehetővé teszik az olvasó közreműködését, s ilyenformán kizökkentik őt a puszta befogadói attitűdből. Ezért regényét a szöveget passzívan befogadó nőolvasóval szemben elsősorban a vele cinkosságot vállaló (férfi) olvasóknak ajánlja. Az előzőeknek a regény lineáris olvasását tanácsolja, ami az 56. fejezet után abbahagyható, mert így is kerek történetet kapnak, amely Oliveira feltehető halálával végződik. De mivel az utolsó mondat („az volna a legjobb, ha még kijjebb hajolna, és elengedné magát, és puff, vége.” 408. o.) is csak mint lehetőségről szól erről, a regény a „vége” szó ellenére nyitva marad.

Az író szövetségeséül szegődő cinkos olvasók viszont egy ténylegesen nyitott regényt tarthatnak a kezükben. Cortázar a regény elejére illesztett „Eligazító táblázatban” a nőolvasóknak szánt első könyv mellett egy „más(od)ik könyv” olvasásának a lehetőségét is fölveti: olyan módon, hogy az első két rész fejezeteit a harmadik rész szövegdarabkáival kiegészítve olvastatja, s megadja azt a táblázatot is, amelynek megfelelően olvasója „lóugrásban” haladhat előre-hátra a fejezetek között, ami által a regény szövege teljesen új értelmet kap. Az alaptörténet (story) nem változik, de a történet megformálása (plot) új elemekkel gazdagodik, például a regény párizsi hőseinek monológszerű párbeszéde után − amelyben nosztalgikusan emlékeznek Luciára (142. fejezet), kiemelve egyszerű gondolkodását − egy olyan fejezet következik (34. fejezet), amelyben Cortázar egy 19. századi spanyol író, Benito Pérez Galdós egy realista (Morelli megítélése szerint tipikusan nőolvasóknak való) regényének mondatait és narrátorának (Oliveira-e vagy Morelli, nem tudjuk) ironikus kiegészítéseit fűzi egybe, vagy Lucía fiának, Rocamadournak tragikus halálát (28. fejezet) − ami egy házibuli kellős közepén történt, amikor senki nem figyelt oda a halálos beteg kisfiúra − egy The Observer-cikk követi, amelyben a fiúgyerekek nadrágjára varrt cipzáros sliccek veszélyeiről esik szó (130. fejezet).

Ez a néhol morbidba hajló, máskor a latin-amerikai irodalomban ritkán megjelenő humort felvillantó történetfűzés is azt szolgálja, hogy a regény, előzményeihez (Sterne Tristram Shandyje, Fielding Tom Jones-a vagy Diderot Mindenmindegy Jakab meg a gazdája című műve) hasonlóan ne vegye komolyan, mintegy idézőjelbe tegye önmagát s olvasójának ne engedje meg az ellazult azonosulást. Másfelől a „mellőzhető fejezetek”-ben idézett nem fikciós szövegek ugyancsak ezt az valósággal való állandó, a fikciót szétrobbantó kapcsolatot hangsúlyozzák.

Jókora késéssel kapta kézbe a magyar olvasó Cortázar regényét, amely a maga korában talán kultuszregénnyé válhatott volna nálunk is, így azonban csak egy merész és szinte előzmények nélkül való írói újítás szép emlékműveként kaphat helyet a könyvespolcon, hiszen a regényátalakító törekvések későbbi, hasonlóképpen a kombinatorikus struktúrára épülő sarjadékai, mint Esterházy Termelési-regénye (1979), Milorad Pavić Kazár szótára (1984) vagy Temesi Ferenc Por című szótárregénye (1986-87) jóval megelőzték. Így is tiszteletre méltó és hatalmas vállalkozás a L’Harmattan kiadó és a fordító Benyhe János részéről a megjelentetése, noha valamely furcsa szeszély folytán a valamikori, mára már meggyökeresedett címet – ’Ugróiskola’ – a gyerekjáték egy csupán szűk körben ismert és használatos elnevezésére − Sántaiskola – változtatták, némiképpen profanizálva ezzel az ugróiskolában megjelenő keresztény labirintus jelképet, amely a lélek fejlődését szimbolizálja, mert Horacio Oliveira történetében, ellentmondva a posztmodern és kísérletező irodalomnak, amely a művészet ludikus jellegét emeli ki, Cortázar ontológiai kérdéseket vetett fel, ahogy művészete Az üldözőben bemutatott jazz-zenész történetétől fogva egyre inkább a lét kérdéseit feszegeti, ha mégoly irodalmi játéknak tűnő eszközökkel is.
nyomtat

Szerzők

-- Pál Ferenc --


További írások a rovatból

A Háttérzaj Írókör tízéves születésnapi eseményéről
Az Élet és Irodalom LXX. évfolyamának 45. számáról
Vida Kamilla közéleti költészettel kapcsolatos előadásáról
Az Élet és Irodalom LXX. évfolyamának 43. számáról

Más művészeti ágakról

Beszélgetés Ita Mariann pszichológussal a Dia Filmklubról
Az Imágó a 23. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon
gyerek

Julia Donaldson és Axel Scheffler Fischer Iván gyerekoperáját is megnézi


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés