Nem mindennap hallja az ember John Cage szonátáit és interlúdiumait előadni, miközben annál többet lehet olvasni erről a műről. Valószínűleg Csalog közönségének egy része az olvasmányai nyomán jött a koncertre, legalábbis ezt valószínűsíti néhány elkapott beszélgetés a szünetben. Kisebb részben a kortárs koncerteken megszokott szakmai közönség is jelen volt, és azt hiszem, Csalog egyre szebben csengő neve is magáért szól: a közönség viszonylag szép számban képviseltette magát, és a szokásos színpad területén, két koncertzongora körül, ívelt sorokban foglalt helyet, köztük én is.

Cage Szonáták és interlúdiumok című műve preparált zongorára készült: a zongora húrjaira szerelt mindenféle fémdarab, alátét, dugó, stb. előkészítése órákig tart, de aztán az előadás során biztosítja, hogy a zongorán játszott hangok még véletlenül se feleljenek meg a szokásos zongorista elvárásoknak, a hangok más hangszínen és más hangmagasságokon szólalnak meg, mint egyébként. A darab ritmikája és a gyakran ütőhangszerként megszólaló preparált zongorahangok teszik a darabot élvezhetővé – na meg a zongorista akrobatikája a véletlennel. Ráadásul a darabban még az is szimbolikus jelentőségű, hogy a hagyományos koncertzongora az a maga egyenletes lebegésű temperálásával, ami itt hangmagasságok és hangszínek véletlenszerű váltakozásának terepévé transzformálódik. A zongora egyszerre hagyományos és új (preparált) eszköz.

John Cage - 1. szonáta

A Mozart szonátákkal egészen az előadás kezdetéig nem tudtam mit kezdeni. Csalog Gábor aztán egy darabot a Szonáták és interlúdiumokból, majd egy darabot Mozart szonátáiból játszott, felváltva. Pontosabban egyik zongorától a másikhoz ült – oda vissza. Cage darabjához nem sokat tett hozzá a barokk kontextus: Csalog jól játszott, az ő előadásában is meglehetősen élvezhetővé vált a véletlenszerű Cage-darab. Mozart változott át a fluxus kontextusban.

Nem tudom, mennyire világos: egy egyenletes lebegésű temperálásban hangolt zongora Mozartra, egy preparált zongora Cage-hez. Az egyik oldalon kötött, pontos hangzás, a másikon véletlen hangmagasság és hangszín. Csalog játékában az időértékek úsztak finoman a Mozart szonátákban, hogy rendkívül komplex mintázatokat alkossanak – Cage komplexitásához mérhetőt. Előadásában Mozart szonátái fluxus darabokká váltak, megőrizve mindeközben saját lényegüket.

Csalog Gábor az előadásról

Cage erre az új „hangszerre” írt, reprezentatív műveivel régi műfajt újított fel: a szonáta a szerző sajátos nyelvén a Scarlatti-féle kéttagú formát idézi föl, hagyományos ismétlőjelekkel ellátva a két szakaszt. Másfelől viszont szerzőnk számára a legfontosabb formaalkotó elem – szemben a mozarti időkezeléssel – az előre gyártott elemeket használó ritmus-struktúra.

Ha az idő „mechanikus” Cage-nél, a hangzás éppen gazdag kiszámíthatatlanságával hat. A „Gamut”, a Cage által használt kompozíciós módszer lényege, hogy megjósolhatatlan, hogy ebben a varázsos hangzásban egy skála lépései éppen milyen távolságra esnek egymástól – tehát valójában mi is szól az adott pillanatban...

Érdekes kísérlet egy hangversenyen belül ezeket a műveket Mozart másképpen forradalmi szonátái mellé helyezni, hiszen azokban nagyjából az ellenkező történik: a hangrendszer az, ami „előre gyártott” - ezzel szemben a formálást, a forma kiszabta időt használja a szerző olyanfajta szabadsággal, ahogyan korábban senki más.

(Csalog Gábor)