Míg a zenekar előző albumának (A szerelem kísérőtünetei, 2006) harminctételes „szlalommeséjében” csak kevés dalkompozíció szerepelt a Jónás Tamás narrálta történetet színesítendő, addig az új lemez hamisítatlan zenei album, bár nyilván erre a 18 számra is komplett dramaturgia, önálló narratíva húzható — a már-már az összművészettel kacérkodó énekesnő szövegeit most is saját festményei kísérik a CD borítóján és kísérőfüzetében.

Mindenképpen következetesen építkezőnek és szervesen összetartozónak tűnnek föl ezek a különböző műfajú produktumok, a dalszövegeket ugyanaz a keserédes életöröm, derűs kétségbeesettség, ugyanaz a „nyers boldogság, vad reménytelenség” járja át, mint a festményeket, vagy éppen ugyanez az „édesmindegy” lendület érződik az énekelt-előadott dalokban.

Humorban feloldott gyötrődés, tréfával elütött fájdalom, mélabúban fogant elégedettség — ezekkel a paradox kijelentésekkel lehetne leginkább körülírni a Specko Jedno zenei és szövegvilágát. Előbbiben izgalmasan szervülnek egymástól nagyon távoli stílusok: diszkó és punk, jazz és metál, sanzon és népzene; utóbbiban az angol nonszensz költészet hagyományai keverednek némi bágyadt szentimentalizmussal, a szocreál propagandaköltészet egyes „kötelező” elemei ironikusan épülnek be a „naiv” vagy épp szürreális szövegekbe, itt-ott neodadaista felhangokkal is fűszerezve. Ezek pedig egymással is szellemesen és szórakoztatóan vegyülnek, azaz a zenei poénok méltó és pontos kísérői a szövegekéinek és fordítva — de mindezt részletesebben kifejtve talán magát az élményt gyilkolnánk le, ama a felfedezését, mely elsőre magával ragadja hallgatóját, hogy csak másodjára állhasson neki „értelmezni” a hallottakat, majd sokadjára is új és új bravúrokat fedezzen föl magának.
 

A személyes kedvenceimet mindenesetre kiemelném: szerepelt már az előző lemezen (mint ahogy a Kóstoló vagy a Világbéke is) a Bácsi a biciklin, itt egy újragondolt átiratát, mondhatni annak kibővítve-újraírt párdarabját hallhatjuk Bácsi vs Néni címmel.

Az Égősor megejtő melankoliája mintha a hetvenes évek végének Metró-klubját járná be, de hasonlóképp jól táncolható darab, mint az ezt követő, igencsak pörgős Őszibarack. Egy verbunkos dallamára épül a Szakszervezetis fiú, melynek szövege talán a legjobb példa a fentebb emlegetett nonszensz-hatásra; a következő tétel pedig számomra a lemez csúcspontja: a Mazda nyomasztó halál-litániája viszont meglehetősen elüt a lemezegész hangulatától.

Őszinte, bár olykor manírosnak ható megszólalások, könnyeden elejtett bánatos sóhajok, a veszteségek fölötti gyengéd szomorkodás vagy épp határozott nemsiránkozás, a lét elviselhetetlen könnyűsége, a nevetségesség kinevetése egyetlen halálsikolyban, a szánalmasság megszánása egy üdítő dallamban — még ha néha kissé sok, kicsit fárasztó is a különös, önkényesen csapongó, ide-oda csúszó orgánum vagy épp az olykor a kakofóniára vágyó hangszerelés (mint számomra e pillanatban, na igen, szomorú és bűnös, de már tudom, melyik jobban; és persze a hosszú távra felírt gyógyszerből is sok lehet néhanap) —: hölgyeim, uraim, ez itt a Specko Jedno; hallgassák szeretettel; vegyék és vigyék, ajánlja a cukrosbácsi.

Narrator Records, 2009, teljes játékidő: 61’ 34’’