gyerek
2010. 04. 02.
A Nemzetközi Gyermekkönyvnap üzenete
1967 óta április 2. vagyis Hans Christian Andersen születésnapja a Nemzetközi Gyermekkönyvnap. A könyvnapi események célja hogy olvasásra bátorítsa a gyerekeket és felhívja a figyelmet a gyermekirodalomra. Évenként az IBBY más-más Nemzeti Szekciója kap lehetőséget arra, hogy szponzorálja a Könyvnapot. A szekció meghatároz egy témát, majd felkér egy ismert írót, hogy fogalmazzon üzenetet a világ gyerekei számára, és egy ismert illusztrátort, hogy tervezzen az üzenethez illeszkedő plakátot. Idén a spanyol Eliacer Cansino üzenet szól a gyerekekhez; a plakátot Noemí Villamuza tervezte.
A könyvek csak rád várnak!
Volt egyszer egy kishajó,
ami nem tudott,
nem tudott vitorlázni.
Aztán elmúlt egy, két, há’,
négy, öt, hat hét,
és a kishajó,
ez a kishajó
megtanult vitorlázni.
Előbb tanulunk meg játszani és énekelni, mint olvasni. Ahol születtem, előbb énekeltük ezt a dalt a gyerekekkel, mint hogy olvasni tudtunk volna. Körbeálltunk az utcán, a hangunk túlszárnyalta a tücsökciripelést, és újra meg újra elénekeltük a dalt a kis hajóról, amelyik nem tudott vitorlázni. Néha még kis papírhajókat is hajtogattunk, és pocsolyákban úsztattuk őket, aztán meg néztük, ahogy elsüllyednek, mielőtt partot érnének.
Tulajdonképpen én magam is kishajó voltam, és a környező utcákban horgonyoztam. A délutánjaimat a háztetőkön töltöttem a lemenő napot és a távoli jövőt kémlelve - bár nem volt egészen világos, hogy a levegőbe bámulok-e, vagy befelé, a saját szívembe – oda egy elérhetetlen, csodás világot képzeltem.
Otthon, a szekrény mélyén lapult egy kis könyv, amelyik nem tudott „vitorlázni” – hiszen senki sem olvasta. Hányszor mentem el mellette anélkül, hogy egyszer is észrevettem volna.
Egyszer aztán, amikor a szekrényben keresgéltem valamit, véletlenül a kezembe akadt. Ha én lettem volna az a könyv, így mesélném a történetet: "valamikor régen, amikor először ért a borítómhoz egy gyerek keze, éreztem, ahogy kibomlanak a vitorláim, és siklani kezdek a vízen. "
Micsoda meglepetés volt, amikor először megpillantottam! Kis könyv volt, a borítója vörös, rajta arany vízjel. Olyan várakozással nyitottam ki, mint aki kincsesládát talált, és izgatott: vajon mi lehet benne? Nem csalódtam. Alighogy olvasni kezdtem, tudtam, hogy ez igazi kaland lesz: a főszereplő hősiessége, a jók, a rosszak, a rajzok és lábjegyzetek, a veszély, a fordulatok... mindez izgalmas, ismeretlen világba röpített.
Így fedeztem fel, hogy távol az otthonomtól van egy folyó, a folyón túl egy tenger, és a tengeren útnak indul egy hajó. Az első hajó, amire így szálltam fel, a La Hispaniola volt, de lehetett volna akár a Nautilus, a Rocinante, Szindbád hajója, vagy akár Huckleberry Finn csónakja is. Ezek mind csak arra várnak, mindegy, mennyi idő telik el, hogy egy gyerek megpillantsa őket, kibontsa vitorláikat és útnak induljon velük.
Úgyhogy ne várjatok tovább. Vegyetek elő egy könyvet. Amint olvasni kezditek, meglátjátok, hogy akárcsak a gyerekdalocskában, nincs az a hajó, amelyik végül meg ne tanulna vitorlázni.
Volt egyszer egy kishajó,
ami nem tudott,
nem tudott vitorlázni.
Aztán elmúlt egy, két, há’,
négy, öt, hat hét,
és a kishajó,
ez a kishajó
megtanult vitorlázni.
Előbb tanulunk meg játszani és énekelni, mint olvasni. Ahol születtem, előbb énekeltük ezt a dalt a gyerekekkel, mint hogy olvasni tudtunk volna. Körbeálltunk az utcán, a hangunk túlszárnyalta a tücsökciripelést, és újra meg újra elénekeltük a dalt a kis hajóról, amelyik nem tudott vitorlázni. Néha még kis papírhajókat is hajtogattunk, és pocsolyákban úsztattuk őket, aztán meg néztük, ahogy elsüllyednek, mielőtt partot érnének.
Tulajdonképpen én magam is kishajó voltam, és a környező utcákban horgonyoztam. A délutánjaimat a háztetőkön töltöttem a lemenő napot és a távoli jövőt kémlelve - bár nem volt egészen világos, hogy a levegőbe bámulok-e, vagy befelé, a saját szívembe – oda egy elérhetetlen, csodás világot képzeltem.
Otthon, a szekrény mélyén lapult egy kis könyv, amelyik nem tudott „vitorlázni” – hiszen senki sem olvasta. Hányszor mentem el mellette anélkül, hogy egyszer is észrevettem volna.
Egyszer aztán, amikor a szekrényben keresgéltem valamit, véletlenül a kezembe akadt. Ha én lettem volna az a könyv, így mesélném a történetet: "valamikor régen, amikor először ért a borítómhoz egy gyerek keze, éreztem, ahogy kibomlanak a vitorláim, és siklani kezdek a vízen. "
Micsoda meglepetés volt, amikor először megpillantottam! Kis könyv volt, a borítója vörös, rajta arany vízjel. Olyan várakozással nyitottam ki, mint aki kincsesládát talált, és izgatott: vajon mi lehet benne? Nem csalódtam. Alighogy olvasni kezdtem, tudtam, hogy ez igazi kaland lesz: a főszereplő hősiessége, a jók, a rosszak, a rajzok és lábjegyzetek, a veszély, a fordulatok... mindez izgalmas, ismeretlen világba röpített.
Így fedeztem fel, hogy távol az otthonomtól van egy folyó, a folyón túl egy tenger, és a tengeren útnak indul egy hajó. Az első hajó, amire így szálltam fel, a La Hispaniola volt, de lehetett volna akár a Nautilus, a Rocinante, Szindbád hajója, vagy akár Huckleberry Finn csónakja is. Ezek mind csak arra várnak, mindegy, mennyi idő telik el, hogy egy gyerek megpillantsa őket, kibontsa vitorláikat és útnak induljon velük.
Úgyhogy ne várjatok tovább. Vegyetek elő egy könyvet. Amint olvasni kezditek, meglátjátok, hogy akárcsak a gyerekdalocskában, nincs az a hajó, amelyik végül meg ne tanulna vitorlázni.
Eliacer Cansino
Szerzők
-- PRAE.HU --
A prae.hu művészeti portál 2006 óta jelenik meg, naponta friss művészeti hírekkel, tudósításokkal, és elemzésekkel, interjúkkal. Hat művészeti ág (irodalom, art&design, építészet, színház, zene, film) mellett gyerekrovata is van.
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Április 11-én Szóbeli figyelmeztetés címmel tartottak felolvasást
irodalom
Áfra János volt a Költőim sorozat áprilisi vendége
