film

Csiger Ádám

2010. 07. 11.

Alkonyat: megfejtettük a titkot

Catherine Hardwicke: Alkonyat, Chris Weitz: Alkonyat- Újhold, David Slade: Alkonyat- Napfogyatkozás

Kissé közhelyes pusztán siránkozni e jelenség miatt, de jót sem nagyon lehet róla mondani, így az alábbiakban nem csak arról írnék, hogy miért van elegem a Alkonyatból, hanem megkísérelnék valami magyarázat-félét taláni páratlan népszerűségére. Elsősorban az érdekel, hogy mi újdonságot hozott az Alkonyat, ami miatt jóval nagyobb sikere van számos hasonló, de véleményem szerint nagyságrendekkel jobb vámpír-románcnál.

Nem ecsetelném hosszasan, hogy mennyire népszerűek Stephenie Meyer Alkonyat-regényei és filmadaptációik, hiszen nehéz nem összefutni e jelenséggel. Ritkán lep meg egy regény vagy film sikere (imádom pl. a Harry Potter-könyveket), de az Alkonyat hatalmas népszerűsége előtt értetlenül állok. Nem utálom e filmeket – jóindulattal középszerűnek tartom az elsőt és a harmadikat, az Újhold viszont borzalmas – de ekkora sikert biztosan nem érdemelnek. Sokan ezt elintéznék egy „ezek a mai fiatalok” magyarázattal, én viszont az „ennyi ember nem tévedhet” elvet követve (habár a Napfogyatkozás premier előtti, azaz látatlanban osztályzott 3.3/10-es imdb-átlaga szerint az ellentábor nagyobb) írásomban arra teszek kísérletet, hogy összeállítsam az Alkonyat sikerének receptjét. Elsősorban a három filmváltozatra fókuszálnék (a regényekbe csak beleolvastam, hátha találok valami érdekeset, de optimizmusom hamar alábbhagyott), és írásom hemzseg a spoilerektől, de ezek inkább kedvet csinálhatnak az idézett műhöz, semmint drasztikusan rontanák a filmélményt.

Az Alkonyat, mint vámpír-románc

Miről is szólnak az Alkonyat-sztorik? Egy emberlány és egy vámpírfiú szerelméről. A vámpír-ember szerelmi és/vagy szexuális kapcsolatról való fantázia tárgyalása nem újdonság, hisz már Stoker 1897-es Drakulájában is szerepet kapott. Stephen King (Danse Macabre című esszéregényében) már e művel kapcsolatban a fiatalok vámpír-legendához való vonzódásáról ír: „A Drakula nem feltétlenül a „normális” szexről szól, (...) a Drakula a többek között a felelősség és kötelezettségek nélküli szexualitásról szól, vagy - Erica Jong frappáns és eredeti kifejezését kölcsönvéve – a végső „vetkőzésmentes dugás”-ról.” Később King Lugosi Béla (Browning 1931-es Drakulájában való) alakítását „Valentino-imitációnak” nevezi, vagyis az első hivatalos filmváltozatban a vámpír gonosz csábítóként jelenik meg. Eddig még csak szexről és csábításról, majd a Hammer Drakula-filmjeiben erotikáról van szó, John Badham 1979-es (méltatlanul elfeledett) Drakulájában azonban már szerelem van a szépség és az – itt már látványosan sármos - szörnyeteg között. Persze Drakula még itt is egy rohadék, aki henceg évszázadokon át elkövetett gyilkosságaival, de újdonság, hogy a lánynak már nem kell tartania tőle, és a befejezés – a szörny pusztulása – sem egyértelmű.

A szerelem Coppola 1992-es Drakulájában van jelen igazán nyíltan a vámpír és a lány viszonyában (bővebben lásd: Vajdovich Györgyi, Varga Zoltán: A vámpírfilm alakváltozatai). Coppola (noha Murnau Nosferatuja a kedvenc Drakula-filmje) és forgatókönyvírója a Badham filmjével megkezdett utat folytatta: Drakula itt byroni hős, afféle Rómeó, akinek hatására Mina hamar elfelejti a sokktól megőszülő puhány Harkert és impotens csatlósait. Ahogy Vajdovich Györgyi rámutat, a Gary Oldman alakította vámpír ráadásul különféle szörnyalakokban követi el rémtetteit, szerelmének egy kifogástalan megjelenést tartogatva. A film befejezése különösen bátor: Mina Drakula kérésére fejét veszi a vámpírnak – a szerelmesek újra szétszakadnak, ahogy Elizabetha (Mina az ő reinkarnációja) halálakor - és vége a filmnek, nincs kötelező utolsó jelenet, amiben az apollóni rend helyreállását láthatnánk (mondjuk Mina és Harker mégis összejönnek, vagy ilyesmi). Coppola örök szerelmről szóló gótikus románca annyiban különbözik az Alkonyattól, hogy itt nincs látványos happy end, ami esélyt ad a folytatásoknak.

Az Alkonyat, mint horror-fantasy

A vámpír-ember románc tehát nem újkeletű találmány, de az Alkonyat-sztorik a vámpír figuráját is újraértelmezik. A Cullen-famílián Anne Rice (és Neil Jordan) Interjú a vámpírraljának hatása látszik. Rice Louis-jához hasonlóan Cullenék „jó vámpírok”, emberi érzésekkel és gondolkodással (a vámpír-létről készített filmek közül egyébként szerintem Romero Martinja magasan a legjobb), viszolyogva saját fajtájuktól (az állati vér fogyasztása sem új motívum természetesen). A vámpírok szűk és zárt körű csoportosulására is volt már példa (Alkonyattól pirkadatig, Penge), sőt olyat is láttunk már, hogy a főhős „normális” kívülállóként csöppen bele a titokban élő „csodás” család-közösségbe (Alkonytájt). A Cullen család azért fontos, mert hasonló szerepet töltenek be Bella életében, mint Harry Potter esetében a Weasley-família. Az Alkonyat-sztorik a fantasztikus film zsánerei közül a horror helyett inkább a fantasy-be tartoznak. A vámpír ebben az esetben nem forrása horrornak: Edward egy kicsit más mint a többiek, van egy kis titka (lehetne más rasszú vagy vallású „idegen” is adott miliőben), de nem elpusztítandó szörnyeteg, az Alkonyat-filmekben pedig sem tartalmilag, sem formailag nem találhatóak meg a horror zsáner jellegzetességei. Edward kizárólag vérre irányuló vágya miatt lehetne veszélyes Bellára közvetlenül, de ezt is tökéletesen kordában tudja tartani, néhány fajtársával ellentétben. Egyedül a Napfogyatkozásban találhatunk némi rémisztgetést - David Slade korábban rendezett véres és gagyi vámpíros horrort, a 30 days of night-ot – de ott is a legklisésebb formában, az alacsony korhatárhoz mérten visszafogottan.

Marad tehát a fantasy: a forksi vámpírok titkos és mesés világa egyetlen kiváltságos halandó előtt nyitott, Bella ide menekülhet banális életéből, és a szerelmet is köztük találja meg (H.P. szintén). Az Alkonyat vámpírjainak egyetlen egyedi tulajdonsága, hogy a napfényen – megsemmisülés helyett - bőrük csillogni kezd (ennek nem sok értelmét látom, hiszen a nap így is leleplezi őket, ez maximum a giccs fogalmát meríti ki). Forks időjárási viszonyai (nagyjából ugyanaz, mint Twin Peaks) miatt a vámpírok zavartalanul járhatnak suliba és lóghatnak emberekkel, létezésük titokban tartása sem jelent komoly bonyodalmat, nincs meg az a klisé sem, amikor senki nem hisz a természetfeletti eseményt tapasztaló hősnek. Mivel a "jó vámpírok" nagyja fiatalnak látszik és iskolába jár (amiben szerintem nem sok logika van), gyakorlatilag tinifilmet kapunk, némi vámpír-fantasyval keverve (egyébként gyerek-vámpírsztorira is van példa: a remek Engedj be!). Az Alkonyat-szériát innen nézve nevezhetnénk napjaink „Elveszett fiúkjának” is: mindkét vámpírmozi hősei – és célközönsége – fiatalok, és mindkét film ugyanabban a videoklippes MTV-stílusban készült (csak Joel Schumacher mozija jóval izgalmasabb formailag). Az Elveszett fiúkban azonban a vámpírizmus a hedonista életmóddal függ össze, ellentétben az Alkonyattal, ahol a hősök a tökéletes biztonságot keresik.

Az Alkonyat esetében azonban nem csak a horror, de a fantasy műfaja is gyengített formában van jelen. A Harry Potter és a Gyűrűk ura esetében kidolgozott varázsvilágot kapunk rengeteg csodás lénnyel és mágiával, az Alkonyat univerzumát illetően azonban mindössze kétféle varázslényről beszélhetünk. A Harry Potter-történetek bonyodalma mindig horror vagy fantasy jellegű esemény, ami független a fiatalok szerelmi életétől, az Alkonyat esetében azonban inkább a románcon van a hangsúly. A nyitófilmben Bella a játékidő második felében kerül veszélybe, szinte véletlenül, hogy aztán Edward gyorsan megmenthesse egy rivális vámpírtól, aki egyúttal a lány erőszakos udvarlója is. Az Újholdban szintén félidőtájt bukkan fel a Victoria fenyegetése és Jacob változása, addig csak banális szappanoperát látunk. Mintha csak alibiből lenne valami akció a végére, nincs küldetés, se rejtély (az első filmben van, kb. 20 percig, de a néző úgyis tudja a poént), se eposzi háború. Még az ellenfelek sem komolyak: míg a Harry Potter-sztorikban a protagonista szövetségesei közül sokan csúnya halált halnak, Cullenék még a harmadik film végén is sértetlenek.

Az Alkonyat, mint tinilány-utópia

Horror és fantasy helyett marad tehát a tini-románc, de ami a legfontosabb, női szemszögből mesélve. Bella (ahogy Edward is) leginkább az Interjú a vámpírral passzív és érzelgős melodráma-hősének (női) megfelelője: legtöbbször csak vágyakozik, sodródik az eseményekkel, mindig védelemre szorul, a harmadik film végén is hatalmas tetőpontnak számít, amikor kivételesen ő is csinál valamit. Hirsch Tibor szerint (forrás: Filmvilág, 2009/03, A megszelidített dúvad) az Alkonyat világa egy feminista pozitív utópia: Edward egy érett férfi fiatal, ráadásul nem kifejezetten maszkulin testben (nem téveszthető össze Sean Connery Bond-jával, hogy a női néző még véletlenül se találhassa undorítónak). A Robert Pattinson játszotta karakter külsejében eltér a szokásos vámpírképtől, nem hasonlít például a True Blood című sorozat „klasszikus” vérszopóira; a nemes vonású, de durcásabb pillanataiban Max Shreck vámpírját idéző Billre (Stephen Moyer), a lestat-i „übermensch” Eric-re (Alexander Skarsgard) vagy a kifejezetten denevérarcú Franklynre (James Frain, harmadik évad). Edward (nők számára) optimális külseje mellett viselkedésében is megfelel egy feminista férfiideálnak: bármit megtesz mindennél többre tartott szerelméért, miközben nem a szexre utazik.

Varga Zoltán szerint az Alkonyat egy szuperhős-film: Edward emberfeletti képességekkel bír (Bella: „szóba jöhetnek radioaktív pókok és kriptonit”), de a hatalom veszélyekkel jár, így vámpírunk megpróbálja távol tartani magától szerelmét, sikertelenül. Ilyesmire már láthattunk példát, hisz Penge is nevezhető szuperhősnek, Park Chan-wook pedig kifejezetten erre építi Szomjúság című vámpírfilmjét, ahol a vámpír-szuperhős szerelmét is vérszívóvá teszi, aki aztán hatalmát rosszra használva ellenfelévé válik. Az Alkonyat-filmek mindesetre nem aknázzák ki a megszokott módon a hős különleges képességeit, vagyis itt sem kapunk igazi fantasy-t: Edward (és később Jacob) csupán egy "legerősebb kutya", aki megszenvedi a falkavezéri poszt veszélyeit. Az Alkonyat továbbá annyiban újít, hogy a szuperhős-sztori itt a szerencsés lány szemszögéből van elmesélve, mindez természetesen beleillik a "női utópia"-képbe.

A másik nagy sikerű női vámpír-sztoriban, a True Blood-ban (a regényeket és a sorozatot egyaránt értem ezen, még ha különbözőek is) a hősnőnek különleges képességei vannak: Sookie gondolatolvasó, míg Bella teljesen átlagos lány, ami megkönnyíti a (női) nézői azonosulást. A True Blood egyébként hathatott az Alkonyatra, mivel előbbiben a lány nem tudja olvasni a férfi gondolatait, utóbbiban fordítva. Bella ugyan „különcnek” tartja magát – már az is beszédes, hogy ezt ki kell mondania, talán sokkal inkább lenne egyéniség, ha átlagosnak vallaná magát – valójában pusztán mázlija van azzal, hogy két álompasi is szerelmes belé.

Az Alkonyat tehát a női befogadó minden vágyát valóra váltja, de a True Blood-dal ellentétben hiányzik belőle az explicit szex, ami számos vámpírfilmnek velejárója az Éhségtől a Coppola-féle Drakuláig, nem is beszélve a szexvámpírfilmekről. Erre pedig a sztori alapján bőven lenne lehetőség (amit - állítólag - egy pornó-verzió lelkesen ki is aknáz), hiányát nem lehet tisztán az alkotók korhatár-érzékenységével magyarázni, mivel az Alkonyatban még sejtetés sem igazán van - pedig finoman utalni sokkal könnyebb, mint megjeleníteni valamit - Bella ugyanis még a Napfogyatkozás végén is szűz. Arról szó sincs, hogy az Alkonyat hadat üzenne a hollywood-i testkultusznak, elég az állandóan félmeztelenkedő férfiszínészekre gondolni, sőt még a szolid Bellát játszó Kristen Stewart is szebb, mint True Blood (a regényben csinos) hősnőjét játszó, „érdekes arcú” Anna Paquin (persze alakításaikat nézve Paquin fényévekkel jobb motyogó és szemöldökrángatós kolleganőjénél). Az Alkonyatban csak beteljesületlen vágy van: hiába jött össze Edward és Bella, előbbi házasságot, utóbbi szexet és vámpír-létet akar (a negyedik regényben ezek – állítólag – bekövetkeznek, de ez nem magyarázat az előző részekre). A szex kihagyása talán szimpla gyávaság az alkotók részéről: amíg a befogadó is csak vágyakozik, mint Bella, addig nincs gond, de ha Bella szexel, az olvasó/néző pedig nem, az már problematikus. Ugyanez nem jelent problémát a True Blood esetében: Sookie Stackhouse is szűzként kezdi, de aztán megjelenik Bill, és többé nem lesz kérdés, hogy milyen a szex egy vámpírral.

Persze erre lehetne mondani, hogy a Alkonyat alkotói figyelnek a tizenéves célközönség „egészségére”, de ezért én nem fogom megdícsérni őket, és ha aggódó szülő lennék, akkor veszélyesebbnek tartanám a cukormázas Alkonyatot az őszinte és objektív True Blood-nál. Utóbbiban ilyen is megtörténhet: Jessica szűzként változik vámpírrá, és szűzhártyája minden egyes szeretkezéskor regenerálódik, a szex így örökös fájdalommal jár. Ez valahogy nem ugyanaz a probléma, mint amikor Bellának egy tökéletes és egy tökéletesebb hím között kell választania. Mellesleg az Alkonyat régimódi erkölcsű vámpír-hőse is képmutatásnak tűnik a rengeteg meztelen férfi felsőtest mutogatása közben. A True Blood-ban ennek a tökéletes ellentétét látjuk: itt a vámpírizmus minden addiginál hangsúlyosabb szexuális vonatkozást kap. A vámpíroknak még a vére is afrodiziákumként hat (ez drogokkal kapcsolatos vonatkozás is), jobbak az ágyban az embereknél (ez talán a fehér amerikaiak feketéktől való egykori paranoiájának is megfelelője) és a vámpír gyakran homoszexuális. A sorozat mögött álló szerző, Alan Ball – neki köszönhetjük az Amerikai szépség Oscar-díjas szkriptjét és a Sírhant műveket - szintén homoszexuális, de azonos nemben társat találó vámpír van az Interjú a vámpírral-ban és az Éhség-ben is.

A True Blood-ban tehát a vámpírok mindenekelőtt a másként gondolkodók, az ellenkultúra képviselőinek megfelelői, nem csoda, hogy ellenfeleik a szélsőjobbos „redneck”-ek és a keresztény-jellegű vámpírellenes szekták. Ehhez képest az Alkonyatban csupán flörtölgetünk a mássággal: Edward tökéletesen emberi (vérvágya nemi vágy is lehetne, önértékelési és identitás-zavara is származhatna másból), Bellának nem kell tartania tőle, és az egész Cullen-családnak sikerült - ha nem is teljesen - beilleszkednie az emberek közé. A True Blood összességében jobb női utópia lenne, mivel ott a hősnő nem visszautasítást, hanem egy szex-rabszolgát kap társául, az Alkonyat legfőbb előnye azonban az, hogy kiszámítható: Bellával (aki egyébként a motorozást tartja vakmerő tettnek) azonosulni halálosan biztonságos élmény, mivel két szuperember közül kell választania, akik bármilyen veszélytől megvédik, ráadásul Alice még a jövőt is látja (nem árt, ha magát működteti a sztori). A True Bloodban mindez jóval bonyolultabb, mivel ott nem egyenlő erősek a vámpírok (az Alkonyatban a frissen átváltoztatott vérszopók erősebbek, de kontroll híján nem ellenfelek), hanem az idősebb mindent visz, így a relatíve fiatal Bill nem tudja bárkitől megvédeni szerelmét. A True Blood és az Alkonyat fontos hasonlósága lenne, mivel mindkét esetben lehetséges az „abnormális” vámpír-ember kapcsolat, de utóbbi esetében a vámpírizmus értelmét vesztette. Bill – amellett, hogy szenvedő melodráma-hős - amorális és kiismerhetetlenül idegen lény, míg az ösztöneit megvető Edward egysíkúan pozitív karakter, inkább problémás ember, mint vámpír.

A női utópián túl mi van a (szó szerint) csillogó felszín alatt?

A tini-miliőből elsősorban a szerelmi háromszög méltó említésre, azonban ez is kevés meglepetést tartogat, mivel nagyon ritkán tűnik úgy, mintha Jacobnak tényleg lenne esélye Bellánál. Hiába képviseli ő a biztonságos és normális életet (ez se stimmel a harmadik filmben: a farkasember is árthat Bellának, ha elveszíti a fejét, vagyis nem jobb a vámpírnál) Edward önpusztító lényével szemben, hisz ha Bella a vérszopóba szerelmes, akkor nincs miről beszélni. A film szerelmi jelenetei egyébként is művien giccsesek - ehhez képest Coppola Drakulája „vadgiccs” vagy „nemesgiccs”, ahogy Király Jenő mondaná - Edward és Bella kapcsolatában nem sok szenvedély érződik, amin a fülsértő énekléssel teli filmzene sem segít (ezzel szemben a True Blood Nathan Barr által szerzett remek szerelmi témája mindig lángra lobbantja a jelenetet).

Az Alkonyat tehát ugyanazt adja, amit az egyszerű dialógusokból álló, ezerszer látott klisékből összerakott suli-szappanoperák (sablonosabb csak akkor lehetne, ha Bella szülei autóbalesetben haltak volna meg), csupán látványosabb-érdekesebb körítésben, az Újhold ráadásul sorozatokra jellemző cliffhangerrel zárul, amit mozifilmnek nehéz megbocsátani. A tökéletesnek szánt női utópia mellett egyetlen jó új ötlet talán az „örök szerelem” halhatatlanságot jelentő vámpírizmussal való megbolondítása, de ez is csupán annyiban csapódik le, hogy Bella vámpír akar lenni, hogy soha ne kelljen szerelmétől elválnia, mindössze ennyiben keveredik integráltan a fantasy és a románc.

Az Alkonyatban tehát semmi valódi fantasztikum nincs, sokkal inkább banális vágyakat hív elő és hagy kielégítetlenül. Végtelenül mértéktartó, optimalizált „apollóni” alkotásról van szó, amely a szenvedélyesség látszata mögött kiszámítható középszerűségében tökéletes biztonságot ígér. A vega-vámpírok mintájára az Alkonyat-filmek is „egészséges” vega-vámpírsztorik, amik nem terhelik meg túlzottan a befogadó gyomrát, semmilyen kihívást nem állítanak a néző elé, így különösen alkalmasak tömegfogyasztásra. Az alkotók a leegyszerűsített női utópia megkreálása mellett felmondják a „hogyan írjunk tini-románcot”-leckéket (pl. egy bizalmas beszélgetést mindig sikerül valakinek kihallgatnia), teret adva a befogadó álmodozásainak, és figyelve arra, hogy semmivel ne idegenítsék el az olvasó/nézőt. Úgy tűnik, ennyi tökéletesen elég, a többi plusszt talán a nagy fantáziával megáldott olvasók/néző adják saját élményükhöz, és persze a divat és a hype-effektus sem hagyható figyelmen kívül. Az Alkonyat tehát úgy működik, mint a weepie-k, vagy a szemtörölgetős melodrámák: a klisének tartott örök sémák ellenállhatatlanul hatnak ránk, még ha közben utáljuk is őket.