Mint ahogy azt is előre jelzem, hogy jelen beszámolóm abszolút szubjektívra fog sikerülni. Sajnos nem is lehet másmilyen, mivel teljes mértékben, fanatikusan, őrülten rajongok a bandáért.

Szerelmem akkor kezdődött, amikor valahol a kölyök és tinédzser kor között stagnáltam és eszeveszettül fedeztem fel azokat a zenéket, amiket Édesapám kazettás fiókjai rejtettek. Egyszer csak szembetaláltam magam egy fekete hátterű borítóval, aminek az előterében egy kereszt állt, amit öt koponya „díszített”. Igen, az Appetite For Destruction. Gyorsan be a magnóba és… és elnézést a kifejezésért, de erre szokták azt mondani, hogy besz…írtam attól, amit hallottam.

A Welcome To The Jungle bevezető riffje és elementáris megszólalása már bőven elég lett volna ahhoz, hogy soha ne feledjem őket, de ez az album még olyan kincseket rejtett, amelyek a mai napig megunhatatlanok. Hát itt kezdődött a rajongásom és ennek lett eredménye a sok GNR logós tankönyv, füzet, poszter, póló, nyaklánc és ki tudja még mi minden.

A sok feledhetetlen várakozás az MTV csatorna előtt, hogy lássam, ahogy Slash feláll a zongorára, Duff baseballozik a gitárjával, Axl leugrik egy teherhajóról vagy ahogy a mostani kaliforniai kormányzó végigméri őket…

Aztán jöttek a soha nem hivatalos hírek, hogy Slash kiszállt, majd Duff és sorban a többiek. Akkor úgy gondoltam, hogy véget ért a rockzene. Furcsa, de ma visszatekintve, ezt még mindig igaznak gondolom. Azóta sincs egy igazi, tökös, a semmiből előjövő mainstream banda, ami stadionokat töltene meg.

Van viszont Axl Rose, aki egy remek albumot hozott össze, még akkor is, ha több mint 10 évet kellett rá várni.

Általában nem szokás, de ha én ezt az albumot valakinek ajánlom, akkor elsősorban a keverésre hívom fel a figyelmet és csak utána a zenére. Zseniálisan szólal meg. Nem tudom, hogy Axl hány stúdióban keverte és kikkel, de egyszerűen gyönyörű. Ha másért nem, hát ezért mindenképpen érdemes meghallgatni.

A zene, az egy más kérdés. Van akinek nagyon bejön, van akinek nem. Tény, hogy már nem az ős-guns nyers energiáit kapjuk vissza, hanem egy sokkal kimunkáltabb, samplerekkel megtámogatott anyagot, amiben erősen érződik Axl balladisztikus vénája. A magam részéről úgy gondolom, hogy az évtized egyik legjobb rock albuma, még akkor is, ha ezeket az elektromos kütyüket nekem is szoknom kellett. Na, de mivel ez nem egy lemezkritika…

Szóval én ott voltam 2006-ban a média által botrányosnak kikiáltott koncerten a Sportarénában és életem egyik felejthetetlen élménye volt. Ha ezt a felejthetetlen élményt vesszük alapul és megszorozzuk legalább hárommal, akkor végeredménynek kijön a mostani buli!

A Zagreb Arena Pécstől 3 órányi autózásra található, ami nagyszerűnek mondható. A városba beérve viszonylag gyorsan megtaláltuk az építményt, de mivel old school hozzáállással vágtunk neki a túrának (se GPS, sem térkép), ezért meg kellett állnunk érdeklődni.

Szerencsénkre egy angolul beszélő járókelőt sikerült megállítanunk (állítólag a horvátok a tengerparton kívül nem nagyon beszélnek külföldiül), aki pontos navigációs adatok birtokába juttatott minket. Pár perc és feltűnt előttünk a mi Sportarénánkra erősen hasonlító objektum.

Hosszas parkolási procedúra következett, ami nemcsak abból állt ám, hogy találjunk helyet, hanem - mintegy 2 az 1-ben –egy ügyességi vetélkedőből is, hogy azt mondja: kerüld ki a GNR pólós fiatalokat, akik ülnek, állnak, fekszenek, piknikeznek, mozgásban vannak (ebben a miliőben gondoltam én arra, hogy mit élhettek át azok, akik 92-ben a Népstadion körül várták Axl-ékat…).

A lényeg: végül sikerült, s nem is olyan messze. Pillanatok múlva már az Arénában voltunk. Fentebb nem tévedtem, tényleg olyan, mint a Sportaréna. Ugyanott vannak a WC - k, büfék és a szektorok bejáratai is.

Benéztünk, hogy éppen milyen műsor megy: senki sem volt a színpadon, előtte viszont gyűlt a tömeg. Cimborámmal összenéztünk: csak nem??? Az idő éppen indokolta volna, hiszen 10 körül járt, de előzetesen 2 előzenekarról volt szó. Aztán megnyugodtunk, mert Danko Jones elkezdte műsorát. Róluk annyit, hogy kanadaiak és állítólag nagyon jó Rock And Roll bulit tudnak csapni.

Ezt most sem alátámasztani, sem megcáfolni nem tudom, mert ki kellett mennünk kicsit levegőzni, leülni, kifújni magunkat, tudván, hogy már így is picit fáradtak vagyunk, de ha ezt is végig álljuk, akkor mi lesz a Guns–show 2 és fél órája alatt?

11 körül visszamentünk a küzdőtérre és már az átszerelés ment. A tömeg többször füttykoncertbe kezdett, de képzeljük el, hogy ezek a naiv próbálkozások vajon mennyire késztethetik Axlt ideges le-föl rohangálásra a koncert kezdését illetően…

Fél éjfélkor végre elsötétült minden, és elkezdődött az Intro. A hatalmas kivetítőkön vörös háttérrel kínai írásjelek váltakoztak, majd a hegynyi magasan lévő dobdobogón megjelent a gitáros D.J. Ashba, hogy belekezdjen a Chinese Democracy szaggatott riffjébe.

A tömeg üvöltött. Én kicsit csalódottan álldogáltam a keverőpult mellett, mivel a hangosítás botrányos volt. Az egész szám egy összefüggő zúgás volt. A Welcome To The Jungle alatt már némileg tisztult, de még ott sem volt az igazi. Az It’s so Easy viszont már jól szólt.

Az új albumról először a Sorry hangzott el, ami szerintem egy nagyon jól szóló modern blues, kis Pink Floyd–os beütéssel. Axl hangja, valamint a stadion visszhangja tették még varázslatosabbá. Ezután következett az első szóló, történetesen a kicsit Izzyre hasonlító Richard Fortus gitárzsonglőrködése a klasszikus James Bond-témára. Lehengerlő volt, de máris felcsendültek a Paul McCartney által írt, de már-már klasszikus Guns szerzeménnyé avanzsált Live And Let Die akkordjai. Ezt Axl olyan erővel adta elő, hogy ha az ember becsukta a szemét, akkor láthatta maga előtt a 18 évvel ezelőtti, cicanadrágos, Mansonos pólóban szaladgáló rockert.

A következő nótát nagyon vártam már, egyrészt azért, mert kíváncsi voltam, hogy hogyan szól élőben, másrészt pedig, mert egy gyönyörű ballada, ami méltó utódja a November Rain–nek és az Enstranged–nek: This is Love. Nagyon szép szám, és Axl nagyon gyönyörűen énekelte… a hideg futkosott a hátamon. Ekkor már világosan láttam, hogy Mr. Rose újra a régi fényében tündököl és 48 évesen újra úgy énekel, mint a Use Your Illusion turné idején.

Következett a Rocket Queen, majd a másik gitáros, Bumblefoot születésnapi köszöntése. Axl elénekelte a Happy Birthday–t, mialatt Ron Bumblefoot Thal nyájasan és szemlátomást kicsit ittasan köszönte a kedves gesztust a zenekartól és a közönségtől. A mókázás után Axl bemutatta Dizzy–t (ki ne ismerte volna azok közül, akik ott voltak?), aki leült a zongorához és David Bowie Ziggy Stardustjára imprózott egy keveset, hogy így vezesse fel a Street of Dreams–t, ami a Chinese újabb nótája.

Ezt a dalt könnyen el tudnám képzelni bármelyik Illusion albumon. Annyira idézi a múltat, hogy elképesztő. Majd jött a „terminátoros” muzsika a You Could Be Mine. A kivetítőn közben az elmúlt évek F1–es futamainak rövid bevágása ment. Nem nagyon tudtam hova rakni Kimit, Lewist, Massát és a többieket. Egyszerűen nem értettem, hogy jön ez ide, de mindegy, hasonló fanatizmussal szeretem a Forma-1–et is, úgyhogy engem nem zavart.

A harmadik gitáros, D.J. Ashba szólójával folytatódott a koncert (The ballad of death). A csávó elképesztően néz ki (ez mondjuk a többi tagról is elmondható): agyontetovált, laza kiállás, cigi a szájban, és a Gibson.

Nagyon szép balladát nyomott le, csak úgy sírt az a gitár (itt jegyzem meg halkan, hogy ez a csapat mára teljesen összeért és remek arcokból áll, a kedvenc gitárosom, az a bizonyos cilinderes fazon, eszembe se jutott). Elérkeztünk a híres riffhez, amivel indul a Sweet Child of Mine. Hatalmas üdvrivalgás és az egész stadion ordította a legendássá vált sorokat. A banda ezután jammelt egyet: Pink Floyd – Another Brick In The Wall című nótáját játszották, egyedi, gunsos felfogásban. Irgalmatlanul jól szólt.

Axl maradt a zongoránál, hogy felvezesse a 90-es évek egyik legnagyszerűbb balladáját, ami nemcsak hogy nagyszerű darab, de a videóklipje is tovább öregbítette hírnevét. Bezony, a November Rain. Nagy sérelmem, hogy a rádiók nemes egyszerűséggel keverik le a végét, pedig ez adja a dal esszenciáját. Itt persze szó sem lehetett ilyesmiről, nagyon pörgött a szám vége…

A szülinapos ezután kapott egy kis teret, hogy a Pink Panther variált témáját tolja el nekünk, nem is akárhogyan. Ebből pedig a Don’t Cry jellegzetes akkordjai következtek, az énekesi státuszt a közönségre bízva (az utolsó refrénnél azért Axl is besegített).

A koncert rendes játékidejét a szintén új nóta, az I.R.S, a közönségénekeltetős Bob Dylan átirat, a Knockin’ on heaven’s door és az olcsó bortól ihletett Nighttrain zárta.

Rövid szünet után újra egy kis jammelés jött, majd a Madagascar. Ez a nóta szerintem a Chinese egyik kiemelkedő alkotása. Nagyon tetszik a hangszerelés és a középső instrumentális rész (ennek érdekessége, hogy újra feltűnik a Civil War kezdő monológja és helyet kap benne egy Martin Luther King idézet is).

Aztán jött még egy csoda: az AC/DC Whole lotta Rosie–jának a feldolgozása. Hatalmas erővel, kőkeményen, pontosan előadva, Axl zseniális hangjával. Hihetetlen boogie–rock hangulatot varázsoltak az arénába, hogy aztán a Patience akusztikus lassúságával lehűtsenek minket, majd a Paradise City alatt a maradék erőnket is kitombolhassuk.

Volt már konfettieső, fényorgia, minden, amit el lehet képzelni… majd pedig csönd, fájdalmas csönd. Mert valljuk be, hiába írtak fél hármat és hiába kellett még visszautaznunk, ezt reggelig, délig, estig bírtam volna hallgatni. Amire viszont sem Axl Rose, sem a többiek nem voltak tekintettel. Rövid meghajlás után eltűntek a backstage–ben.

Nagyon-nagyon-nagyon nagy bulit kaptunk és egy olyan Axl Rose–t, akit már nagyon régen nem láttunk így. Nem késett, nem hisztizett, nem balhézott, ellenben nyomta a Rock And Rollt, mosolygott, viccelődött, élvezte a fellépést. Sok mindent lehet rá mondani, ám ezen az estén talán még az ellenségei is kalapot emeltek volna, ha ott lettek volna.

Úgy búcsúzott el, hogy még találkozunk. Remélem, hogy jön az az új album (állítólag a Chinese Democracy–ra több mint 40 nóta készült) újabb turnéval, és újra látunk egy jókedvű Axl-t, aki ezt mondja majd nekünk: