A beszélgetőpartnerek Károlyi Csaba (moderátor), Radnóti Sándor, Margócsy István, és Takáts József voltak. A négy kritikus a már megszokott módon először pontozta a művet, majd döntésüket indokolták. A maximálisan adható 40-ből összesen 26 pontot kapott az eddig elsősorban irodalomtörténészként és irodalomkritikusként ismert (Kanetti Norbert és egyéb álneveken már 1992 óta novellákat publikáló, a Szegedi Tudományegyetemen irodalomtörténetet tanító, s ott a legnépszerűbb tanárok közé tartozó) Szilasi első, saját néven megjelent szépirodalmi munkája.

A meglepően kevésnek tűnő pontszám általános indokolásaképp Károlyi Csaba megemlítette, hogy tavaly jellemzően túlértékelték a műveket, és ezt a tendenciát igyekeznek most megfékezni. Az Élet és Irodalom kritikusa huncut mosollyal hozzátette: az ÉS-kvartett rendszeres tagjaként Szilasi László is jellemzően túlpontozott a tavalyi év során. Pontszámok egyenként: Károlyi Csaba: 6 pont, Radnóti Sándor: 6 pont, Margócsy István: 7 pont, Takáts József: 7 pont Az irodalmárok referenciaként Déry Tibor A befejezetlen mondat illetve Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényeit említették, mint szerintük 10 pontos alkotásokat.

Radnóti Sándor örvendetesnek nevezte, hogy egy regionális, dél-kelet-magyarországi irodalom kezd kialakulni olyan szerzőkkel, mint Krasznahorkai, Závada és újabban Szilasi. Radnóti szerint Szilasi könyve „pofás és érdekes”, de túlírt és túlbonyolított regény, remek és nagyszerű darab, de túl sokat markol. Egyszerre akar könnyed és mély, játékos és súlyos, humoros és filozofikus, és még nagyon sok minden lenni. A Holmi főszerkesztője hozzátette: második olvasatban azért elkezdte élvezni a könyv vásári gazdagságát. Szerinte a Szentek hárfája (bármennyire rosszul eshetik is ez a szerző számára) tudós könyv, valahogy úgy, mint Umberto Eco A rózsa neve című regénye, annak minden műviségével együtt.

Károlyi Csaba miután megnyugtatta a hallgatóságot, hogy szintén nagy élvezettel olvasta-olvassa a Szentek hárfáját, elismerte, hogy neki második olvasatban sokkal jobban tetszett. Elmondta, hogy követi Szilasi irodalomkritikai példáját, és mind a négy levont pontot megindokolja. Pontot vont le azért, mert alapvetően túl soknak találja a panelre működő elemet a posztmodern történelmi detektívregény műfaji követelményeit profi módon alkalmazó könyvben: van benne leltár, talált kézirat, kommentár, napló, vízió, kellően önreflektív, szétírja a végét, és még sorolhatnánk, de ez a zavarba ejtően széles arzenál túl sok az olvasónak. A kevesebb több lett volna. Károlyi a regény gyengeségeként említette azt is, hogy feloldatlan ellentmondás feszül az alapvetően realista világkép és a túlbonyolított szerkezet között. Nem életszerű, hogy a szereplők szinte mindegyike latin, angol, német és egyéb idegen nyelvű idézetekben beszél, valamint bosszantó egyszerű hibák is találhatók a történetben – további pontlevonás. (Utóbbira példaként hozta föl a történet vezérfonalaként működő gyilkosságot, amelyben az Omaszta életét kioltó pisztolygolyók száma és becsapódása körül is problémák vannak. Károlyi hihetetlennek találja azt is, hogy a nyomozás során a rendőrség háromezer-ötszáz, „alapjaiban különböző” tanúvallomást vett fel.)

Takáts József számára „öröm volt látni és olvasni” ezt a jó könyvet, ám szerinte zavaróan hat az olvasóra, hogy túl sok mellékkód bizonytalanítja el a domináns műfaji kódot, a történelmi detektívregényt: detektívregény-paródia, ördögregény, történettudomány paródia, anti-detektívregény, történelmi regény, apokaliptikus vízió és más. Takáts kiemelte: minden krimi a végén értelmezi a korábbiakat, de Szilasi könyvének végén egy megbízhatatlan elbeszélő vizionárius narrációja az egyetlen támpont az értelmezésben, melynek során a gyilkos és az áldozat egyetlen szereplővé olvad össze. Takáts idézett egy Szilasi-interjút, melyben az író elmondta: „a gonosz regényét” próbálta megírni. A kritikus bírálattal illette a Szentek hárfája azon sajátosságát, hogy nincs külső narrátora, valamennyi elbeszélő benne van a történetben és amatőrként beszél, egy kivételével (Ladik), aki az elbeszélés közben profivá válik. Takáts szerint a Szentek hárfája „szerződésbontó” regény, mely újabb és újabb kódrendszereket alkalmaz, miközben a korábbiakat felrúgja, s ezzel cserbenhagyja olvasóit. Anti(metafizikus) detektívregényként alkalmazza a megtalálható bűnös és a felderíthető igazság problematikájának dekonstruálását, fő erénye a nyelv stilisztikai gazdagsága és érzékletessége.

A nyíregyházi protestáns származású Margócsy István váratlan „performansszal” lepte meg a publikumot: antréként táskájából hirtelen előhúzott egy hatalmas méretű, ódon Tranoscius kötetet, mely könyv tudvalevőleg Szilasi regényének főmotívuma és címadója is egyben. A Szentek hárfája (Cithara Sanctorum) Tranovszky György (Tranoscius) eredetileg 1636-ban Lőcsén kiadott, szlovák nyelvű, evangélikus énekeskönyve, amely a szlovák evangélikusság számára egészen korunkig a legfontosabb liturgiai kézikönyv. Margócsy a családja tulajdonát képező tekintélyes méretű Tranosciusszal a kezében arról beszélt, hogy Szilasi regénye második-harmadik olvasásra is sok esetben kielégítetlenül hagyta, mivel számos kód és rejtély megfejtetlen/megfejthetetlen maradt számára. Ironikusan tette hozzá: végig arra várt, hogy ezzel a súlyos könyvvel agyoncsapnak valakit a regényben, de ebben is csalódnia kellett. Komolyra fordítva a szót Margócsy a szerző érdemeként említette, hogy rengeteg felhalmozott tudásanyag van a könyvben, valamint rendkívül szellemesen és gazdag fantáziával használja az intellektuális krimi műfaját, ám iszonyú tömegű információval terheli meg az olvasót, és emiatt a filosz gyakran elnyomja az írót. A kritikus feloldatlan ellentmondást lát abban is, hogy míg a krimi műfaji követelményeinek megfelelő, megszokott nyomozásmenetet olvashatunk, végig ott lebeg a történet fölött valami örök és megfoghatatlan titok, amit még a szerző sem tud. Margócsy problematikusnak találja, hogy a különböző leírások különböző stratégiákat követnek, és a motívumok, melyek sűrűn átszövik a regényt, végül megfejtetlenek maradnak. Szerinte pazar szellemi tűzijáték ad zsúfolt és gazdag ragyogást a szövegnek, amely egyszerre kápráztató és vakító.

Azt a hallgatói kommentárt, miszerint a fő kérdést, hogy ki a III., központi fejezet mintentudó, tárgyilagosnak tűnő, ideológiailag flexibilis elbeszélője, véglegesen nyitva hagyja a könyv, a beszélgetés valamennyi résztvevője jóváhagyta.