Pokoli víziók a kárhozat előszobájából

Veszélyes kalandba keveredik, aki kezébe veszi Voyti Attila Trilégia című kötetét. A megváltatlanság regénye ez a brutális és provokatív, gyönyörű és ordenáré, mocskosan magasztos könyv. Narkotikus víziók és éteri költészet keverednek benne aktuálpolitikai realitással és egyetemes bölcselettel. Egyszerre fennkölt és alpári, bensőségesen szakrális és arcpirítóan profán, néhol obszcén, máskor szemérmesen elhallgató és hiányos szerkesztésű, de igazi, tőrőlmetszett szépirodalom. Vagy inkább mocsokirodalom. Otromba és gonosz, igazi démoni mű, kárhozatírás, a romlás virága. A bűnözés, a politika, a perverz nemiség és alkoholmámor fertőjéből kiemelkedő, majd a pokol legsötétebb bugyraiba visszazuhanó angyali-ördögi költészet.

Az elbeszélés fonalát három, szorosan összefüggő, egymást néha követhetetlenül át- és átszövő, körbecsavarodó, keresztülindázó napló fonja: egy fiú és két apafigura önírása, saját és egymás világainak lerombolása átszerkesztése és újrateremtése (Májpuding és XXX gyertya, Angyalok börtöne, A végítélet naplója). A sorok között elrejtve Parti Nagy Lajos, Vajda János, József Attila, Edith Piaf és még sok más kitüntetett szerző töredékei bújnak meg a körmönfontan blaszfemikus, a hármas szerkezet által szét nem verhetően egységes narratíva által kakofón harmóniába szervezve. Ez a könyv egyszerre nyersen pornográf, brutálisan horrorisztikus és szánalmasan szentimentális.

A szereplők életeken (és halálokon) át mesélik önmaguknak és egymásnak patetikus, eltévelyedett kamasz- és felnőttkori álmaikat, a múltra, a jelenre és a jövőre vonatkozó látomásaikat, ábrándjaikat, vágyaikat, megtaláltatásukat és örök elveszettségüket. A világ, amelyben ugyanannyira otthonosan, mint véglegesen elveszve, menthetetlenül sodródnak, bolyonganak, a jelenkori Magyarország társadalmi és morális torz- (vagy inkább nagyon is valós) képe, bukott angyalok börtöne, a végítéletet váró, az elkerülhetetlen pusztulásba menetelő apokalipszis 21. századi világa.

A szürreálisan csapongó szövegben gyomorforgató szurrogátumba olvadnak a modernkori haláltáncok és pokoli víziók a honi médiából ismerős politikai szónoklatokkal, rég elfelejtett e-mailek, epekedő szerelmes versek a legromlottabb szexuális kicsapongásokkal és kábítószeres delíriummal. A szereplők egyszerre tobzódnak a gyönyörben és a pusztulásban, a teremtésben és a gyilkolásban, az üdvözülésben és a kárhozatban. Apokaliptikus őrjöngés ez gonosz angyalok, tomboló démonok, vezető politikusok, profi bűnözők, bukott zsenik, elveszett költők, elhagyott szeretők, cinikus médiasztárok és korrupt rendőri vezetők gigantikus-pitiáner mesterkedési közepette. Angyalforgatag és zombibál ez a világ, alteregók tobzódása sátáni látomások között a kárhozat előszobájában. A szereplők, ha tudnak is Istenről, azt is tudják (tudni vélik), hogy számukra nincs megbocsátás, de ha lenne is, nem kérnek belőle.

Aki kezébe veszi és elolvassa ezt a mélységesen felkavaró, szürreálisan reális, fájdalmasan apokaliptikus könyvet, útmutatást, vigaszt vagy könnyű szórakozást ne várjon. De egy biztos: mindent másként fog látni ezután. Leginkább önmagát.
 

Ismét sikerült formát bontani

„Az ember képtelen leírni a két legfontosabb dolgot, ami történhet vele – a születését és a halálát. Valójában még átélni is képtelen ezeket.”

Az Interim téridő meglepően másként működik, mint a Trilégia. Az alcím szerint „történeteket” közreadó kísérleti munka első látásra három, jól elkülöníthető részre tagolt: I. Veszett idő, II. Téridő, III. Arbor vitae. Az első és a második főrész egyenként nyolc-nyolc rövid történetet tartalmaz. Az elsőt egy dupla (két szimpla) képvers zárja le (vezeti át a következőbe), a másodikat egy egyfelvonásos minidráma kuszálja össze (Világvége!). Ezt a metanarratív ontológiai egyfelvonásost egy Figyelem! című, a harmadik rész olvasására és értelmezésére vonatkozó használati utasítás követi. Az Arbor vitae mindössze egyetlen, egységes szövegből áll: az Élet fáját egy tizenhárom éves, kómában fekvő kislány „álmodja”, az ő komatikus vízióinak bravúros megjelenítése adja a záró rész szövegét.

És itt jön a nagy Voyti-csavar: merthogy a harmadik rész nem zárja ám le a kötetet – a használati utasítás „átvezeti” a könyvet (s olvasóját) a voyti.eu című internetes honlapra, ahol többek között az Arbor vitae prózai szövegébe kódolt háromdimenziós (!) vers található nagyszerű vizuális és poétikai ötletek kombinációival megjelenítve. E „térbeli” költemény páratlan a maga nemében. A kísérleti módszer, a nyomtatott könyv és a digitális (kép)szöveg ilyetén való összekapcsolása, valamint a produktum és annak megjelenítése e sorok írója tudtával az első és jelenleg az egyetlen a világon. Voyti hagyományos eljárással készült kötete ezáltal a formai újítások révén (is) kinyitja az olvasás és az értelmezés dimenzióit a virtuális szövegtérbe, s ezáltal megsokszorozza, átdimenzionálja a könyvet és annak interpretációs lehetőségeit. (A honlap egyébként izgalmas anyagot tartalmaz még a Trilégiáról s előkészíti a feltehetően következő művet, amely női naplóregény, s az Orgina címet viseli.)

A novelláskötetnek tűnő Interim téridő egyébként lassan és nehezen indul. Eleinte még bizonytalanul döcögnek a mondatok és a történetek is eléggé erőltetettek a (vélhetően) korábbi novellákban, talán szándékolt ügyetlenséggel. Előre haladva azonban felgyorsul a narráció, egyre költőibbé és expresszívebbé válik a szöveg, a mondatok dinamikája tévedhetetlenül pontossá válik, hogy végül az utolsó rész automatikus írásában szökési sebességre gyorsulva elhagyja a földi tereket: vissza kettő – padló gáz – le a térképről – át a kibertéren – fel a sztratoszférába – ki a galaxisból…

Az alcím némiképp megtévesztő vagy inkább félrevezető, hiszen a könyv nem csupán epikát, de lírát, esszét, filozófiát és drámát is tartalmaz. Sőt, az internet, a cyberspace és a 3D-s költemény segítségével a szerző átvezeti, szinte kilökdösi olvasóját az irodalmi határokon túli határtalanba, ha úgy tetszik, szétfeszíti a műfaji ketrecek rúdjait és kaján vigyorral kibújik rajtuk, új dimenziókba nyitva utat azoknak a bátraknak, akik követni merik kalandozásaiban. Könyvről könyvre kergetőzik olvasóival, egymásba írja kötetei kódjait, s ebben az ontológiai bújócskában kiválóan használja (ki), sőt, teremti (meg) az internet adta lehetőségeket, a párhuzamos világok, a szubjektív téridő, a magánuniverzumok kreációjának képességét.

Voyti legalább annyira költő, mint elbeszélő, s kivételes nyelvteremtő ereje a történetmondás képessége mellett a rossz vagy tudatosan elrontott mondatokért is kárpótolja olvasóit olyan nyelvi leleményekkel, mint „belenéz a felhő hasaaljába”, „protonnyaláb lábak”, „az erdő naspolya ízű lehelete”, „ugari lelkitörés”, „halott csehszlovákember”, „térlélekbúvár”, „szagnak hallom a színeket” és hasonló rendhagyó kreációk. Ugyanakkor sok esetben zavaró, hogy jók ugyan a szavak, de rosszak vagy legalábbis megoldatlanok a mondatok. Valójában kicsi neki a short story szerkezete, és érezhetően regényben gondolkodik.

Ám az Interim téridőben működő neoavantgárd formabontás nem csupán a szerkezet, de a narráció szintjén is működik: kalligrammák, akrosztichonok, telesztichonok, szellemírás bontják föl az elbeszélés egyébként sem egységes szövetét; eszkatologikus antiteológia, lírai és drámai betétek, filozófiai eszmefuttatások szakítják meg az egyre gyorsuló narratívát.

Voyti tobzódik az abszurdban, a vérben és a brutalitásban. Világára jellemző, ahogy szürreális helyzetekbe, képekbe, jelenetekbe oldódnak ki a reálisan megoldhatatlan problémák: például a földönkívüliek háborúja Brüsszelben (Diaszpóra vagy Alien vs Predator), vagy amikor egy allegorikus nagymacska marcangolja szét a hűtlen nő családját (Családi hétvége).

A novellák egy része keserű, prozakos-ópiumdelíriumos írás kiábrándult és megkeseredett, menthetetlenül elveszett, halott lelkű emberekről, akiknek egyetlen életfilozófiája abból a mélységes mély meggyőződésből fakad, hogy „a térkép hazudik és hazudik minden ember, nem szabad hinni nekik”. A kötetből mégis hiányzik a Trilégia droghiperaktív, mákonyos ámokfutásának belső dinamikája. Az abszurditás néha csak a nyelv szintjén van jelen, és olykor csupán az élet egyszerű kistörténéseit, hétköznapi csodáit „dobja fel”. Jó példája ennek az egyik legszebb novella, az első menstruációját átélő kiskamasz lány allegorikus meséje (Szederinda).

Voytitól nem áll messze az elméleti gondolkodás sem. Sok szociológus vagy filozófus sem tudná hirtelenjében frappánsabb definícióját adni a globalizációnak, amely „olyan logikus történelmi fejlemény, a Nyugat egyeduralmának anomáliáját megszüntető folyamat, melynek során a gazdagság (és a remény) Nyugatról Keletre áramlik vissza” (Erzsébet). Ez az elbeszélés egyébként egy besikerületlen szerelem történetét beszéli el geopolitikai előadásba ágyazva.

Az Interim téridő kötet műfaji és gondolatkísérleti kaleidoszkóp is egyben: a hagyományos szerkezetű, ám abszurd nyelvű novellán kívül fölvonultat még klasszikus krimit (Csirkeaprólék visszaöklendezése), egzotikus keleti mesét (Zarenidor), blaszfemikus elbeszélést a világ kereszténység-mentesítéséről (Hol a fa, Főnök?) és pamfletszerű politikai ellenutópiát (Téridő bizonytalan).

Hangsúlyozom: Voyti olvasása kockázatos vállalkozás, mivel közben az énelvesztés folyamatos kihívásával kell megküzdenünk. Írásai minden szilárd talajt kirángatnak a lábunk alól, sodródásunk közben sem kapaszkodhatunk meg a történetek antihőseiben, mert őrültség lenne a hagyományos viszonyulás, mivel a szereplők bármelyik pillanatban a legbrutálisabb kegyetlenség áldozatai lehetnek.

Veszélyes kaland azonban más szempontból is: a szerző szereti olvasóit betűcsapdába csalni. E sorok írója a szöveget követve a legnagyobb megdöbbenésére váratlanul „önmagával” találkozott. Egy könyvbe zárt kód lettél, amit megfejtettem, szól a kötet végén a szerző az olvasóhoz. S az olvasó kínlódik, érzi, valóban csapdába került, egy betűbörtönbe zárt lélek lett, aki tehetetlen bábként rángatózik az alkotó kezében tartott virtuális pórázon, s rettegve várja, rabtartója vajon miféle újabb kínzásokat eszel ki számára.