Vári György szokása szerint az életmű egészének főbb elemeire és az univerzum titkaira is rákérdezett nyitásként az Írók Boltjában, így a Mellettem elférsz kapcsán szabadon a múltba merülhetett meghívottja. Grecsó Krisztián szerint ha szülőfalujában tizenéveseket megkérdez egy mai celebről, nem biztos, hogy ismerik, de hogy Klein Viktor elrabolt és megölt egy esküvőjére készülő lányt a második világháború után, arra tévesen „emlékezni” fognak. Még mindig él feléjük a mondás, hogy „Vigyázz, jön a Klein!” Ezért foglalkoztatja, hogy lett közösségi mítosz ez a korántsem egyedülálló eset. A vérváddal megrágalmazott szatócsot csak kisemmizve elkergették, később visszatérhetett, ismertette az Isten hozott regényének A Klein-napló alcímet adó szerző, Kunmadarason viszont hat hazavergődő zsidót agyon vertek puszta kézzel, mert elterjedt a piacon, hogy elrabolt egy gyereket.

A bűnbakképzés mechanizmusáról sokat megtanult Grecsó a Pletykaanyu otthoni fogadtatása kapcsán is. Mert olyan gyűlölethullám és elutasítás kísérte feléjük, hogy az édesanyja végül valóban vétkesnek érezte magát. Pedig annyi bűne volt csupán, hogy őt megszülte, keseredett el kissé a mindig derűsnek tűnő fickó. Természetesen hiába mondja, hogy fikciós művet írt most is, száz százalékig valós családregénynek tekintik könyvét – a családtagokat leszámítva, akiket zavar a sok kitalált elem. Ezért olvasta nehezen öccse, aki most viszont már a leírt változatot meséli megtörténtként néha, olyan meggyőzően, hogy a valótlanságával tisztában lévő sztorigyáros is kezdi a fikciót igaznak hinni. Édesapjuk sokat mesélt történeteit cáfolták meg a nagynénik utólag, vagyis „jellemző a családnak ennek a vonalára, hogy nem mond igazat”, tréfálkozott az illuzionista. Az anekdotákat szépen beleigazítják az élettörténetükbe, s három-négy elmesélés után már látják is maguk előtt, hogy tényleg úgy zajlott.

Nagymamatörténetes tárcáiból egy szó sem igaz már, de a Mellettem elférsz Domosának budapesti titkos kalandja is pusztán abból az arckifejezésből született, mely az anyai nagyapa részéről kísérte unokája pimasz mondatát. Másik tatáját szintén nyaggatta, hogy meséljen saját nagyszülőjéről, de csak az a kurta válasz érkezett, hogy „paraszt volt, mint én”. Grecsó akkor még nem értette a saját jelentéktelenség felismerésének azon alázatát, mikor valaki belátja, csak egy szem a történelmi láncban. Szélsőjobboldali megmondók azt állítják, zsidóbérencként el akarja árulni a népi gyökereit, azért írja, hogy nincsenek történetek. Pedig a történetekhez való viszonyulása nem rajta áll, hanem génjeibe van kódolva. Vári nevetve tudakolta, milyen weboldalon tartja a kapcsolatot ezekkel a kommentelőkkel, s nem urbánus nosztalgia-e csupán a zárt, falusi életformával járó emlékezeti problémákra visszagondolni.



Igényes, jó tollú, komoly fogalmazási képességekkel bíró, ámde lektűrszerző volna-é? „Elvállalom, ha azt gondolják” – felelte, de valójában nem tartja lektűrnek könyvét, hiszen tizennyolc idősík keveredése, vagy az általa alkalmazott történetvezetés nem fér bele abba a kategóriába. Eladásilag örömteli sikert ért el könyve a szépirodalmi mezőnyben, s visszafogott szakmai siker kíséri. Nem kapott olyan kritikát, mint korábban Bán Zoltán Andrástól a Mancsban, mikor három hét alatt tudta összekaparni magát, de némelyeknek gyanús a népszerűsége. Vajon hogyan befolyásolná a kritikusokat, ha az olvasók nem szeretnék a szövegét? Könyvtárosként dolgozva szívszorítónak érezte, mikor egy író teljes életműve bent volt a polcon, hiszen az a szerző akkor nem létezett az olvasók számára. Neki is fontos a visszajelzés, örül, hogy már nemcsak az alföldi gyökerek miatt szólítják meg elszármazott földijei. Egy újlipótvárosi értelmiségi hölgy például az ő hatására köttette be nagymamája szakácskönyvét, és boldogan sorolta előtte felmenői öt generációját. Iskolásoktól szokta is kérdezni Grecsó, tudják-e, hogyan ismerkedtek össze nagyszüleik (nem tudják), mert az ilyen történetekből épül fel a nemzeti emlékezet.



Jelenleg a „termékeny kétségbeesés fázisában van”, motoszkál már a fejében egy jelenetötlet, mellyel el lehet kezdeni az új regényt, de az nagyon kevés még. Nem lesz radikálisan más a problémafelvetés, és a Nők lapjától távozásával szerzett nyitottságát igyekszik megőrizni. Nem volt baja a Nők lapjával, sokat tanult belőle – ha Krúdy álmoskönyvet írhatott, és álmokkal foglalkozó rovatot vezethetett (maga által írt olvasói levelekre válaszolva), akkor ilyen magazinnak dolgozni nem olyan, mintha Darvasi horoszkóprovatot vezetne –, a környezet viszont nem könnyítette meg asszimilációját. Az ötven lapot kiadó multicég lapokban sosem dolgozó, olvasókkal sosem találkozó, magukat lapigazgatónak nevező fiatalemberei miatt keserűnek, konoknak látta Budapestet, míg ott nem hagyta azt a gyárat. Az ÉS kritikusaként már felfedezte a város szerethetőségét, s ebben a könnyedségben írta idén megjelent regényét. Gyerekként az ő nézőpontjából hiányzott a történelmi távlat, mikor viszont Pesten szomszéd nénijét kérdezte, mit tud lakásáról, az azt felelte neki: túl sokat nem mesélhet, mert csak 1930 óta lakik ott. Egészen más lett a viszonya az időhöz, és észrevette például, hogy ugyanúgy nyitott tenyérrel simítja hátra a haját, mint édesapja tette. Úgy gondolta, nem hasonlít rá, ám majdnem pontosan az ő arcát látta viszont egy saját magáról nem rég készült fényképen.



Nagymamája átírótömbbe írt naplóját megkapta tizenöt éve, legépelte, sőt a Szegvári naplóban megjelenése után tekintélye lett nagyijának a telepen, de húszévesen nem indította el benne a mostani számadást. Egy külső impulzus kellett, hogy újra elővegye. Nagybátyja (férfi)szerelmének családi elhallgatása, mindenáron elleplezése keltette életre benne a regényt, s hozta közelebb saját családját. Nem azért fontosak neki a bukások, hogy más kárán tanuljon, nem azon élvezkedik, hogy ő kevesebbszer bukott el, hanem míg korábban énje nagy részét el tudta hazudni, most már saját hibáit is elfogadja a családi kudarcok alapos megismerése után.