Két út áll előttünk, melyiket válasszuk, dél vagy délkelet Pécsről, Palkonya felé indulunk, hogy ne hagyjunk ki egy fesztiválfalut sem, bár itt majd csak holnap gyújtanak be a katlan alá. Az út mellett körtemplom állít meg, a kulcsot készségesen átadják a paplakban (messziről átalakított dzsáminak néztük), de a Batthyány család építtette az 1800-as évek elején katolikus templomnak. Villánykövesden az út szélén sorakoznak a pincesor házai, csak egy van nyitva, de a gazda sietős, a fölső sor présházait ajánlja, gyorsan bezár, autóba pattan, s igen meglepődik, hogy amikor a nagyharsányi faluközpontban ismét repülőrajtot akar venni, megint csak belénk botlik.



Nagyharsány, Narancsliget, a fesztiválnyitón felvonul a három falu népe, Bérczes László és Kiss Mónika csak addig beszél amíg ők összegyűlnek, a kisharsányi Őszirózsa nyugdíjasklub, a palkonyai és villányi sváb táncegyüttes, a nagyharsányi önkéntesek, s – név szerint, megérdemlik – a polgármesterek, Beregszászi József, Léber Gábor, Becker Nóra; a helyszíngazdák, Hartyándi Mediawave Jenő, Vácy Réka, Debreczeni Vylyan Mónika és az élő és örökké élő védnökök, Törőcsik Mari, Berecz András, Lovasi András, Korniss Péter és Cseh Tamás.



„Édesanyám eresszen el a bálba / kötény nélkül a rózsaszín ruhámba”, pajkos nóta a bolháról és a bikáról, Valahol Európában észt közösségépítő táncot járunk, megfogjuk egymás kezét, fülét és orrát. Kimondott szó, kilőtt nyíl, aztán nincs, aki összeszedje, kezdi meséjét Berecz András, akinek amije van, azzal álljon elő. Petiről szól a mese, lássátok, a párválasztás csatamezején a legény okosodni hajlamos, a mi történeteink a föld túloldalán is megtalálnak minket. Fusson, akinek nincs bora, idézi Adyt Ferenczi György, milyen igaz, bólogatunk, és felkeressük a legközelebbi pincészetet.



A tudósító (és a fesztiváligazgató) egy időben két helyen is képes lenni, míg Berecz András mesél, Gabi és Eszter ölébe egy-egy kislány telepedik, már a kisharsányi Kovácsműhely udvarában vagyunk, ahol Hartyándi Jenő sem viszi túlzásba a megnyitó beszédet, a három percbe még a koccintás is belefér. A színpadon a Romungro Fiúk, akik közül most már az egyik leány. Két vizeskanna, két fakanál, teknő, csodás ritmusok, lenyűgöző énekhangok, táncra csábító autentikus cigány népzene, bár a fiúk párszámonként akusztikus és elektromos gitárt is ragadnak. Ezt a többieknek is hallani kellene, szaladok át értük a nagyobbik helyszínre, a mesemondó épp ott tart, hogy Gyuri Jánosról Hamiltonban azt beszélik, a déli harangszóra még a ploesti agitátorok jelenlétében is megemelte a kalapját, aztán a Rackajam zenéjével a fülünkben repülünk Kisharsány felé.



A Romungro Fiúk már abbahagyták, így a Mediawave-helyszín elvarázsolt tereiben bolyongunk. A kovács szelleme – és öltönyei, akié a ház volt, a nagyszoba homályában várnak, az ernyős lámpa alá egy nyugdíjas angyalt hozott Korányi Barna, a terményraktárban a Laborosok árnyékszobrai, az udvaron Sándor József Péter Alkotász játékszobrain ülünk. Az est utolsó fellépője a Light in Babylon, a francia-török-izraeli trió balkáni és közel-keleti zenét játszik, héberül énekelnek, santuron és citerán játszanak. Nem akarják őket leengedni a színpadról, a harmadik ráadásszám után is visszatapsolná őket a közönség, nem jönnek, de a tábortűz melletti örömzenélésbe ők is bekapcsolódtak. Slam poetry és zene váltogatja egymást, szlemmerünk felolvasott szövegei lustán vitorlázva a tűzben végzik, majd az utolsó lapokat összegyűrve, a pillanat hevében rögtönzi a záró rigmusokat, a Romungro Fiúk Babylon Fényeivel játszanak, kóbor hegedűsök és énekesek csatlakoznak, s a tábortűz lassan kialszik.