Több mint 100 költő – visszhangzik a fejemben, míg átverekszem magam a rendőrtiszt-avatást néző tömegen, ugyanis a Hősök terén megtartott esemény és a gigafelolvasás között van némi átfedés, ami az időpontokat illeti. A rendészek azonban kedvesen mosolyogva engednek be a Műcsarnokba: tudnak a rendezvényről, amire sietek.



Vázsonyi János rövid szaxofonszólója után Gulyás Gábor pár szavas megnyitója következik, majd a szervezők (Bárdos Deák Ágnes, Nagy Gabriella, Gyukics Gábor) vezetik fel pár szóval a műsort, mely Afganisztánban például már javában zajlik. Vihar Judit, Rutkai Bori, Juhász Ferenc és Varga Mátyás az első felolvasók. Lelkesen figyelek, hogy az emlékeimbe véssem Vihar Juditnak a japán földrengésről írott haikuját a véres cseresznyevirágokról, Juhász Esti könyörgését, vagy akár Rutkai Bori népdal-paródiáját – nemcsak más-más korosztályba tartozó, hanem különböző stílusban, hangnemben író és előadó szerzők, és ez csak az első négy. Az első blokk után, négy alkotó felolvasása alapján az a benyomásom támad, hogy mennyire jó, hogy ilyen sokféle és gazdag a magyar költészet ‒ ami egyrészt örömmel tölt el, másrészt persze megriaszt, hiszen még hátravan legalább száz szerző. A fellépők és a vendégek a blokkok közötti kurta szünetekben jönnek-mennek, hamarosan oldódik a kezdeti feszültség: elcsípem egy-két fiatal megjegyzését: „úristen, ekkora rendezvényen még sohasem olvastam fel, rettenetesen izgulok”. A teraszon óriási tumultus, régen látott ismerősök üdvözlik, egyben nyugtatják egymást, illetve mutatják a szövegeiket: „nem tudom, felolvassam-e, nagyon fontos nekem ez a vers, de pont ezért nem merem…”. A hangulat egyre oldottabb, ami sajnos a műsornak annyiban árt, hogy estefelé a ki-be kószáló közönség (vagy a szövegüket lázasan kereső költők) trappolása miatt nehezen hallhatók a szövegek.

Jócskán bealkonyodott már, amikor Michael Rothenberg amerikai költő – mint azt Gyukics Gábortól megtudtuk, a rendezvény kezdeményezője – Skype-on kapcsolódik be a magyarországi felolvasásba. Soha nem füleltem még ennyire; kíváncsi voltam, mit üzen nekünk, magyaroknak, vagy csak a költészetet művelőknek általában, de sajnos a fentebb említett problémák miatt néhány sortöredéket tudtam csak elkapni.

Technikai zökkenők ide vagy oda, a rendezvény így is monumentális és elismerésre méltó (végighallgatni és megkísérelni, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelmed, pedig hatalmas kihívás). A változás mint az esemény központjában álló fogalom azonban a levegőben lóg, rejtélyes és körvonalazhatatlan, azaz alighanem a befogadóra-hallgatóságra vár az a feladat, hogy eldöntse: mit változtat meg a vers, és mit érthetünk ezen a változáson. Magát a katarzist, annak klasszikus értelmében? Vagy a költészet hatalmát, ahogy Örkény írta egypercesében? Esetleg, hogy néhány órára forduljon a világ szeme a költészet felé?

Délután három óra előtt egy perccel megkérdeztem a fiatal rendőrt, hogyan jutok be a Műcsarnokba. „Rendezvény van” – felelte ‒, „nem látogathatók a kiállítások”. De én 100 ezer költőt jöttem meghallgatni, mondom nem túl összeszedetten, mire tágra nyílt szemekkel, lágyabb hangon tessékel be: „100 ezer költő? Ja, az más.”