Forney-ék élőhalottakként vánszorognak a lakásukban: az anya több mint két hónappal ezelőtt életét vesztette egy autóbalesetben, a tragédia óta Paul, a családfő (Rainn Wilson) és T.J., a kamasz fiú (Devin Brochu) is pusztán árnyékai önmaguknak. Napjaik monoton hangulatban, visszafordíthatatlannak tűnő passzivitásban telnek, amíg a félmeztelen, sovány, zsíros hajú, csúnyán beszélő és öntörvényű címszereplő, Hesher (Joseph Gordon-Levitt) szó nélkül be nem ront hozzájuk, elheverészik a kanapén, majd szépen lassan egyre nagyobb változásokat hoz az életükbe.



Susser első nagyjátékfilmjének vizsgálatakor rögtön adódik a lehetőség, hogy a magányos földrészen tevékenykedő Blue-Tongue Films egy másik jeles reprezentánsának rövid pályaképét tekintsük analógiának. Csakúgy, mint David Michod két tízpercesében (Crossbow, Netherland Dwarf) és – a nálunk novemberben látható – mozifilmben, az Animal Kingdomban (a film premierje sajnálatos módon ismeretlen ideig elnapolva, a közönség a CineFesten láthatta - a szerk.), a Hesherben is releváns szereppel bír a család, pontosabban az e közösségben tapasztalható hasadások leképzése. A jelen tárgyalt film direktora fakó színvilágot alkalmaz, hírneves kollégájához hasonlóan vegetatív szférába süppeszti és érzelemmentessé, legalábbis súlyos veszteségekkel küzdő alakokká változtatja karaktereit: a família tagjainak pozícionálása egy csapásra temetői atmoszférát áraszt, érezni a hónapok óta erősödő dohosságot, az élettelenséget, a főkarakterek totális bénultságát, azt, ahogy a gyász kiiktatott belőlük valami fontosat, mintha az idő örökké megállt volna számukra. Erre reflektál többek között a film elejére helyezett csoportterápia-jelenet, amelyben először egy pár női tagja zokogva beszél gyermekük lemészárlásáról, majd a fájdalom kiadását Paul és T.J. beszámolója kellene, hogy kövesse, ám ők képtelenek bármit is mondani.



Noha a Hesher összességében dramedy, kereszt-zsáner a dráma és a vígjáték határvidékén, Susser az első félidőben semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a két műfaj közül a tragikum dominálta az erősebb, valamint az sem kérdéses, hogy élhetetlen, érzelmeiktől igencsak fosztott protagonisták útját leszünk kénytelenek nyomon követni napról napra, félszavak, mechanikussá rögzült, kábán végzett cselekvések tengerében, szürke-világossárga világításban. Velük szemben a mozgókép címalakja amolyan őserő: nem igazán kötődik semmihez, életfelfogása társadalmon kívüli, eszméletlenül anarchista figura, ha tetszik, lázadó, aki a rút világ bírhatatlan reguláinak a rock rebelliójával, annak radikalizmusig vitt értelmezésével mutat fityiszt. Hesher alakja nevezhető western-archetípusnak, bélyegezhető mitikus lénynek is, ám még ezeknél is szerencsésebb őt a Teorémából, a Takashi Miike által jegyzett Visitor Q-ból, netán a tavalyi Titanic Filmfesztiválon bemutatott Látogató című filmből ismerős Idegenek továbbéléseként pozícionálni, amennyiben a semmiből érkezés, a kisközösségben huzamosabb ideig való tartózkodás, majd a továbbállás jellemző rá. És ahogy a rendező demonstrálja, a Gordon-Levitt által játszott „törvényen kívüli” végig is járja ezeket a szakaszokat, a pornóadó bekötésétől a kamaszhőst fenyegető iskolássrác (már-már a Kínai negyed orr-jelenetét idéző) helyre rakásán át a nagy igazság tálalásáig, amely vízválasztónak bizonyul apa, fia és a Piper Laurie (az idős színésznő DePalma Carrie-jének bigottan vallásos édesanyjaként lehet ismert) megformálta nagymama világában. Nem is véletlen, hogy Hesher határokat feszegető, rengeteg barikádot ledöntő vonásait, egyszersmind zabolátlanságát gitárszólammal nyomatékosítja a rendező egy obszcén kérdés („Basztak már szájba?”) után, ahogy a filmplakáton Metallica-logóként feltüntetett cím is feltűnő. Nem szólva arról az utalásról, amely a népszerű és tragikusan fiatalon, 24 évesen, közlekedési balesetben elhunyt trash-metal basszusgitáros, Cliff Burton kinézetét és Hesher külcsínét rokonítja (pillantsunk csak rá a hős tekintetére, aztán Burton sírkövére a képkeresőben), ráadásul ez a párhuzam úgy is megállja a helyét, hogy a rock egyik jeles alakja, illetve a rock eszmeisége fonódik össze a filmalak mentalitásával. Susser behatolója akkor is bizonyítja ezt, amikor ő, T.J. és Nicole, a boltoslány (Natalie Portman) egy üresen álló villába rontanak be, ahol a címbéli figura biciklivel hajt bele a medencébe, grillsütőt lök a vízbe, lángoló deszkáról ugrál. Talán ez a Hesher egyetlen olyan szcénája, amelyben tapintható a vígjátéki hozzáállás, mi több, nézőkként ránk is ragadhat valami a hippi vitalitásából, sajátos létszemléletéből, holott ugyanúgy egy rombolást, egy törvény áthágását, a nagybetűs Lázadást bámuljuk.



A rendező azonban Hesher tombolásai ellenére sem feledkezik meg a lényegről, és a futamidő során mind nagyobb nyomatékhoz jut a gyász feldolgozásának fontossága: Susser a végzetes napon összetört személyautót tekinti kapaszkodónak, és ez azokban a percekben válik hangsúlyossá, amikor T.J. mindent megtesz, hogy a kocsiba ülhessen. Az egyik jelenetben semmivel nem törődve biciklizik az elvontatott járgány után, a másikban az teszi őt boldoggá, ha a kormány mögött ülhet, míg a harmadikban – és a film egyik legerősebb pontján – a roncstemetőben, bontásra váró autók tetején ül a szeretett kocsi utasterében, miközben visszaréved a napra, ami mindent megváltoztatott. Sussert dicséri, hogy legtöbbször páratlan arányérzékkel házasítja össze a melankóliát az oldottsággal, ez esetben pedig T.J. vágyakozása iskolapéldának is tekinthető, voltaképpen szervesül egy gyerek furcsa örömszerzése egy rémületes eseménnyel, a direktor tehát ilyenképpen ragadja meg azt, mit is jelent a gyász, a veszteség megemésztése. Ezen kívül pedig slusszpoénra is futja tőle: amikor a családot újabb csapás éri, újfent Hesher korlátok nélkülisége lesz a megoldás. „Hát, baszki, megvan a jobb herém!” – harsan a levegőbe a vandál újabb metaforikus élettanulsága, ami tényleges revelációként hat, egyenes (sőt, lassított felvételen rögzített napfényben suhanásként) utat biztosítva ahhoz, hogy a két hónapos éber kómában élők újra a sarkukra állhassanak.



Így válik a film egy profán himnusszá a metálhoz: a zárlatban Hesher, a kertvárosi, ködlovagként érkezett „metál-isten” utolsó rehabilitáló tettként határt sért, és ezzel egy időben át is nyújtja a családnak azt a jelképes metált/fémet, ami támasztékul szolgál majd mindegyiküknek.

Hesher
Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 2010, 106 perc
16 éven aluliak számára nem ajánlott!
Rendezte: Spencer Susser
Írta: Spencer Susser, David Michod
Zene: Francois Tetaz
Operatőr: Morgan Pierre Susser
Vágó: Michael McCusker, Spencer Susser
Szereplők: Joseph Gordon-Levitt (Hesher), Devin Brochu (T.J.), Rainn Wilson (Paul), Natalie Portman (Nicole), Piper Laurie (a nagyi)