Ha azt mondom, talpon maradtuk, rögtön, általánosságban reflektálok a tavalyi évben történtekre. Olyan független kiadóként, ami ráadásul a magyar és a világirodalom szerzőinek elitjét (bár nagyon nem szeretem ezt a szót) adja ki, különösen nehéz a boldogulás, hiszen elsősorban támogatásokból, másodsorban pedig a könyvek utáni bevételből élünk. Jó tehát önmagában az is, hogy a könyveink megjelenhettek, ugyanakkor a nemfizetések, a kereskedési/kereskedelmi rendszerek lehetetlensége, a körbetartozások nagyon nehézzé tették az egyébként szűkös keretek között létező kiadók működését, így a miénket is. Ebben megmaradni és közben 60 címet megjelentetni nagyon sok volt nekünk. Így azt gondolom, ilyen szempontból viszonylag „jó” évet zártunk. A bevételünk tulajdonképpen nem csökkent, és ez mindenképpen fontos eredmény. Egyértelműen látszik, hogy a piac arra reagál, amit jól el lehet adni, így idén tovább szűkült az elit könyvek jelenlétének lehetősége a nagy könyvhálózatok boltjaiban.

Jó viszont, hogy elindult a Márai-program, lett légyen annyiféle hülyeség a szervezés körül. Ezt a kezdeményezést nem most, hanem úgy 10 vagy 20 évvel ezelőtt kellett volna elindítani. Ugyanis ha ezek a könyvek fellelhetőek lettek volna legalább néhány könyvtárban, akkor az az olvasóközönség, amelyik a könyvek azon „műfaját” olvassa, amiket mi is kiadunk, nem lenne ilyen műveletlen. Ezt nem szemrehányásképpen mondom, mert az olvasókat nyilvánvalóan nem szeretném szidni, vannak rendkívül igényesek és alaposak is, de tény, hogy nem tud mindenki könyvet venni, a könyvtárakba pedig állami pénzen döntő mértékben azok a könyvek jutnak (évente úgy 30-50 példány), amik a piacon egyébként is elkelnek. Szóval ez a kezdeményezés jó és nem túl szimpatikus, ha gyermekbetegségei vagy egyes kuratórium döntései miatt bírálják. Egyébként is, minden kuratóriumi döntést bírálhatunk, de ez ne keltse azt a látszatot, hogy a Márai-program rossz vagy fölösleges.

PRAE.HU: Azt mondtad, a címek száma nem változott és a bevétel sem csökkent. A különféle pénzelvonások hogyan érintették akkor a Kalligramot?

Szerencsére több forrásból tudunk pénzt szerezni, tavaly például jóval több szlovákiai támogatást kaptunk, mint magyart. Botrányos, hogy a Krúdy-sorozatot a magyar állam nem támogatta, míg a szlovák igen. De a Kosztolányi kritikai kiadások folytatására is máshonnan tudtunk elegendő összeget szerezni, ahogy az európai nyelven megjelent kötetek magyar kiadására is. Emellett minden kiadónak szüksége van olyan könyvekre, amelyek megállnak a saját lábukon, ebből a szempontból lényeges, hogy 2011-ben 10-15 önfinanszírozású kötetünk is volt.

PRAE.HU: Talán buta a kérdés, de nem egészen világos számomra a Pesti Kalligram és a Pozsonyi Kalligram viszonya. Mondanál erről valamit?

A lényeg, hogy korábban az egyik leányvállalat volt, most mindkettő önálló kiadó, ugyanakkor együttműködő partnerek vagyunk, azonos névvel. Nagyon kevés olyan könyv van, amin ne dolgozna mindkét részről valaki, valamilyen formában.

PRAE.HU: Hatvan címről beszéltél, ami egy független kiadó esetében magas szám. Ezek között jelentős a kortárs fiatal szerzők (gyakran első) kötete. Van valami sajátos stratégiátok arra, hogyan választjátok ki az új szerzőket?

Persze hogy van. Szívesen választottunk olyan szerzőket, akik még kevéssé ismertek, s akiket fel lehet építeni, akik a kiadó által ismertek lehetnek. 2003-ban kerültem ide és az akkor kiadott nevek között ma már sok ismert név található. Egyébként is azt gondolom, a kiadók talán legfontosabb feladata a szerzők „felfedezése” (ehhez hozzátartozik a beérkezett kéziratok elolvasása is), de ez nem mindenhol működik így.

A folyóiratunk sok tekintetben a felfedezés terepe is, ott meglátjuk, ki az, akinek első, második vagy harmadik kötetét érdemes lehet kiadni. És bár egy könyvre szerződünk, a cél mégiscsak egy szerző felépítése, megtartása, az első kiadását tehát egy lehetséges együttműködés kezdetének tekintem, ami mindig magában hordozza az esetlegességet is. Egyfelől, mert természetesen fennáll annak a lehetősége, hogy a szerző nem elégedett velünk, vagy mi nem vagyunk vele megelégedve. Ez elsősorban nem a bevételi szempontokat takarja, hiszen ezek a kötetek sosem „kasszasikerek”, inkább egyéb felmerülő problémákat, például, hogy tévedtünk.

Sajnos sok jó kéziratot is kénytelenek vagyunk visszaadni, hiszen a mi lehetőségeink is korlátozottak. Egy évben 4-5-nél több támogatásra szoruló, szűk keretek között mozgó könyv kiadása már túl nagy kockázatot jelentene.

PRAE.HU: A szerző felépítését hogyan gondoljátok el?

Ez mindig lehetőségek kérdése. A felépítés szó elhangzásakor mindig mindenkinek a „marketing” jut eszébe, én nem feltétlenül így gondolkodom. Sok minden múlik azon, hogy a szerző mennyire társ ebben, tudja-e magát kellőképpen reklámozni, mert 1-2 bemutatónál többre nincs lehetőségünk, talán éppen a sok kockázatot jelentő könyv kiadása miatt. De vannak szerzőink, akik mennek a könyveik után, Kálmán Gábor vagy Szöllősi Mátyás például megszervezték a saját bemutatójukat, amivel sok terhet levettek a vállamról és tényleg örömmel mentem a rendezvényeikre.

A Kalligram esetében nem hiszem, hogy csak a bemutatók a fontosak, hiszen szerencsére kialakul körülötte egy olyan kritikai olvasóközönség vagy nevezzük professzionális olvasói gárdának, akiknek a megjelent műveket odaadjuk, ők megismerik, jó esetben pedig kritikát írnak róluk, vagyis megteremtik irodalmi legitimációjukat, amivel kibővítik az olvasói kört.

PRAE.HU: Általánosságban mi a véleményed a kritika műfajáról? Hogyan viszonyulsz a kötetekről ilyen formában megjelenő véleményekhez?

A kiadó nyilvánvalóan küld bizonyos folyóiratoknak recenziós példányokat, remélve, hogy egy adott kötetről majd írni is fognak. Gyakran megesik, hogy a megjelenő kritikákkal nem értek egyet, sokszor teljesen félreértenek egy könyvet, de ez nem baj, nem fogok sértődötten a sarokba vonulni. A szerzőket is inkább „hűteni”, „csitítgatni” próbálom, mert mindenkinek szuverén joga egy könyv nem megértése vagy totális félreértelmezése. A magyar kritikai életből leginkább az igényes élességet hiányolom, sőt azt is gondolom, tekintélyes szerzők bizonyos műveit is számon kellene kérni. A fiatal és „védtelen pályakezdőket” talán túlzott keménységgel kezelik, ám a bevett írók, költők esetében ez nagyon ritkán történik meg, s gyakran egy óvatos bírálatból is oltári botrány lesz. Elkezdődik „a király is meztelen” játék ahelyett, hogy mérlegelnék a kritikák tartalmát, amik egy-egy kötetet talán reálisabban és objektívebben tudnak kezelni.

Általános problémának látom még a gyorsaság hiányát, vagyis hogy a könyv kiadásától ne túl távoli időben jelenjenek meg a kritikák. Nagyon kevés azoknak a napilapoknak a száma, amelyek egyáltalán kritikát tartalmaznak, de a hetilapok sem esnek túlzásokba. A megkésettség elsősorban a folyóiratokra jellemző – hangsúlyoznám, ránk is, a Kalligram című folyóiratra.

A kritika műfaját természetesen rendkívül fontosnak tartom, nemcsak a kötetek terjesztésének, hanem az olvasói közönség nevelésének szempontjából is. Hiúság és botorság azt mondani, hogy a kritikának semmi hatása nincs Magyarországon, mert van. Sok kritika-, és tanulmánykötetet kiadunk és ezek az (elsősorban) irodalmárok nyilvánvalóan kapcsolatban vannak velünk, de leginkább a könyveinkkel. Ha valaki a Kalligramnál értekező prózát ír, az nem azt jelenti, hogy kötelessége bármiről, bármennyit írni, bár szerintem nem vitatható, hogy amennyiben például Szegedy-Maszák Mihály vagy más kritikai tekintélyek egy nyilvános, irodalmi beszélgetés során, vagy írásaikban kiemelkedőnek tartanak egy könyvet, az a szűkebb szakmai rétegre befolyással bírhat, segítheti egy-egy szerző vagy mű útját.

PRAE.HU: Ha már a gyorsaságról, a fiatalokról ilyen sok szó esett, talán visszatérhetnénk az általad már említett kritikai kiadásokra. Személy szerint miért tartod ezeket fontosnak?

A kiadónak nyilvánvalóan van egy kortárs irodalmi profilja, de legalább ennyire fontosnak tartjuk az irodalomtudományt, illetve a klasszikus életművek kiadását. Amikor a Krúdy-sorozatot elkezdtük, olyasmit gondoltunk, hogy az irodalomtörténet filológiai adósságát pótolhatnánk. Úgy vélem, az irodalom (de ez más tudományágakra is áll) és értelmezése elválaszthatatlan, s ezt a Kalligram kezdetétől szem előtt tartja.

A Kosztolányi kritikai kiadás olyan irodalomtudományi tett, amit ha sikerül végigvinni, és miért ne sikerülne, akkor szerintem az egész életmű másképp lesz olvasható.

Összességében pedig azt gondolom, a kulturális emlékezet a szövegek hiteles megőrzéséről, továbbadásáról is szól, amit nem lehet és nem szabad a múltra hárítani.

PRAE.HU: Mit várhatunk 2012-ben a kiadótól?

Biztos, hogy lesz Grendel Lajos, Sándor Iván, Csányi Vilmos, Györe Balázs, Szegedy-Maszák Mihály, és ha igaz, Németh Gábor könyvünk. De rengeteg elfogadott kéziratunk és tervünk van, biztosan azonban csak azokról tudok nyilatkozni, akiknek a kötete támogatást kapott, vagy amiről biztosan tudjuk, hogy megáll a saját lábán.

PRAE.HU: Mi volt számodra 2011 legnagyobb olvasmányélménye?

Bodor Ádám Verhovina madarai. Az előző könyvéről (Az érsek látogatásáról) meglehetősen erős bírálatot írtam, de most végre kiderült számomra is, hogy tud regényt írni. Betetőzés ez, folytatás és emellett megújulás, nagyon autentikus könyv.  És nagy író – igaz, hogy ezt legalább harminc éve tudom, amióta a Megérkezés Északra című novelláját elolvastam.

Hogy egy mániámat is megemlítsem, negyedszerre újraolvastam Céline Utazás az éjszaka mélyére könyvét, és azt hiszem, még néhányszor végigolvasom. Hajason vagy kopaszon, ha megérem.

Fotó: Szőcs Petra