bezár
 

film

2012. 03. 08.
Mozi az egész világ
Martin Scorsese: A leleményes Hugo
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Mozi az egész világ A Little Italy-ből származó fenegyerek, Martin Scorsese A leleményes Hugóval megmutatja, hogy a gyerekfilm címke köszönőviszonyban sincs az infantilizmussal, és visszaviszi a műfajt az ősforráshoz: nincs szentimentalizmus, sem túláradó giccs, van helyette báj, gyermeki rácsodálkozás, és természetesen varázslat.
Hugo Cabret árva kisfiú, aki az 1930-es évek elején Párizsban, egy vonatpályaudvaron tengődik. Egy nap újra a figyelme középpontjába kerül tűzvészben halálát lelt apjának egyik felfedezése: a robot, amely a régi beszélgetések, mendemondák szerint valóságos csodamasina, életünk színesítője. Időközben összefut egy lepukkant játékboltot üzemeltető öregemberrel, valamint annak unokahúgával, Isabelle-lel. A találkozások következtében egyre több a meglepetés, olyan rejtélyek sorjáznak egymás után, amelyek végül új, és nem utolsósorban eszményien pozitív kicsengésű fejezettel gazdagítják a vasútállomáson nyüzsgők hétköznapjait.


Scorsese nem tagadja egy percig sem: a hollywoodi filmek kanonikus elbeszélés-modelljét követi, és természetesen a családi filmek/gyerekfilmek aranyos megközelítésmódját sem hagyja hátra. Akárcsak a legtöbb álomgyári mű protagonistái, úgy a Hugo karakterei is találkoznak egy változást okozó elemmel, olyasmivel, amivel korábban még nem volt dolguk, előtérbe kerülnek a konfliktusaik, majd feloldozás-megoldás következik, amitől az ember derűsebbé, határozottabbá válik.

Az álomgyári műfajmozik dandárján kívül számos családi mozi is ezzel a stratégiával él, más kérdés, hogy a késő huszadik és a kora huszonegyedik század multiplex-mágnásai csúnyán félreértelmezték a szerkezetben rejlő üzenetet, a ragadós, kellemetlen ostobaság talajára küldve filmjeiket. Lehetne példákat sorolni napestig az egykori szakállas, tornacipős George Lucas hideget-meleget kapott űropera-előzményeitől (meg persze a Star Wars-sorozat egyre technicistábbá és anyagiasabbá váló bőrlenyúzásaitól) Rodriguez elkorcsosult Kémkölykein át Spielberg ballépéseiig (Hook, Hadak útján). Mi több, a 3D hamis mágiájára is lehetne terelni a szót – ide kívánkozhat James Cameron teljességgel jellegtelen, szívet-lelket dollárhalmokra váltó Pocahontas és John Carter-szellemidézése, az Avatar.

De a Hugo okosan kerüli a buktatókat. Nem a milliók felmarkolását tekinti elsődleges célnak, sokkal inkább azt szeretné meglelni, milyen út vezet egy gyerek, egy felnőtt és egy idős ember szívéhez, desztillálva a barátság, felnőtté válás, szeretet örök, jó kezekben hálás témáit. Pontosan ehhez a célkitűzéshez kötődik a film kulcsigéje, ha tetszik, kulcs-küldetése: megjavítani. Rendbe hozni a szomorú figurákat zsenge korútól ősz hajú nagyapa-archetípusig. Scorsese többször is figurái szájába adja a Hugo vezértételét, vállalása, amit a szereplőin keresztül teljesít be, mégsem válik egy pillanatra sem negédessé, ráadásul a javítás-dramaturgiát egy kiváló metafora támogatja. Ez pedig nem más, mint a címszereplő gyerek padlásszobájában rejtőző masina – amit egy szív alakú kulcs aktivizál. Egyértelmű a jel: ha beledugjuk a kulcsot, utat találunk hozzá, ésa  robot alkot, jobbá téve ezzel a gyerekek napját, mi több, a mindenkori művészetre szomjazókat is a mennyekbe repíti néhány pillanatra.


Ugyanígy hat ránk a mozi, legalábbis azokra, akik hagyják, hogy a celluloid-varázslat bebársonyozza őket, és az eszképizmus gondűzőként mutatkozzon meg egy-egy film játékideje során. Csakúgy, mint az egykori feltaláló "ajándéka", a mozi ereje is elsősorban a szívünket, valamint gondolkodásmódunkat, egész lényünket vonja be jelképes aranyfénnyel, ami aztán – még ha csak hasonlatszerűen is – de talpra állíthat minket, kirántva bárkit a haszontalanság posványából. Scorsese egyszer sem hagyja ki a ziccert: képes hitelesen ábrázolni a gyermekek és a nagykorúak lelkivilágát. Noha most is kívülállókat szerepeltet, ezúttal nem a Taxisofőr vagy a Krisztus utolsó megkísértése hol depresszív, hol baljós tónusaival vértezi meséjét, hanem a kiskorúság prizmájával veri vissza a gyermekkori kívülállóság fényeit. Érezzük: Hugo valóban habzsolja a mozit, a pórusaiban, zsigereiben érzi, amikor Harold Lloyd Felhőkarcoló szerelmének kulcsjelentében a főhős az óraművön lóg, még nagyobb az öröm, amikor a mozgóképet még sosem látott barát-lány, Isabelle szorítja meg a karfát és hőköl nagyot ugyanezen jelenet láttán. A kislányszereplő jelleme is nyitott könyvvé válik előttünk, majdnem szó szerint: Isabelle imád olvasni, majd kicsattan, amikor Ózról vagy A Kincses szigetről áradozik, de Christina Rossetti versét is hasonló átszellemültséggel citálja. Ám a fókusz sosem tolódik el a főhősről, a 12 éves Hugóról: ő az, aki meg akarja javítani a robotot, és szintén az ő személyében tisztelhetjük azt, aki a történet legnagyobb felfedezését teszi, aki feloldja a fabula legnagyobb enigmáját, vagyis, hogy ki is az a zsémbes idős bácsi a poros, elromlott játékok halmában, szintén kérges, "elromlott" szívvel. A megjavítás-effektusokon (healing effect) túl épp a rejtély A leleményes Hugo másik vezérszava: rábukkanni arra, mi az, ami kiemel minket a szürkeségből, ami úgyszólván megvált, és a fikció univerzumában újjászül boldog-boldogtalant.


Valószínűleg nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez a Mozi nagybetűs Mágiája, és az sem meglepő, ha kiderül, hogy a filmbéli Georges papa valójában Georges Mélies (Ben Kingsley pazar alakításában), a fantasztikus-fikciós mozi ősatyja, aki nagy hatású munkái után kedvtelen, szegény játékboltos öregúrként végezte. (Mintha a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma címhősét látnánk újra.) Itt azonban a depresszió, a totális keserűség nem létezik, végül ő is átalakul, "megjavul" és álomra szólít fel minden reménybelit: Hugo hatására adoptálja a világot egy filmszínház nagytermében, majd már tulajdon lakásának szalonjában tárul újra elénk a filmet nyitó pályaudvari mikrokozmosz. Mintha az egész világ újra megtanulna létezni, ezt sugallja ez a mikrovilág. Szigorú, tekintélyelvű rendteremtőből háromféle mosolyt is kifejlesztő szeretővé lesz a vasúti inspektor (beszédes, hogy a testi hibáján, a lábára szerelt síneken végül Hugo segít, ő alkot egy új szerkezetet), a mindig pozitív virágárusnő párra lel, és az idősebbek is önfeledtek, újra gyerekek lehetnek. Még egy filmteoretikus is képbe kerül: a Gengszterkorzóból ismert Michael Stuhlbarg egy kitalált esztétát, név szerint René Tabard-t alakítja, aki áhítattal emlegeti a napot, amikor kiskorában belépett a cinemágus Mélies üvegből készült stúdiójába. Pusztán zárójeles megjegyzés ez, ám ekkor még a filmkritikus is magára ismerhet, elmorzsolhat egy könnycseppet.

Korántsem véletlen, hogy Scorsese a mozi korai szakaszában regéli el grandiózus egymásra lelés-történetét, és ezt a hangulatot a párizsi vonatállomás embertípus-tömege ugyanúgy alapozza, mint a korabeli filmek új életre keltése. Látjuk A vonat érkezését, annak rendje és módja szerint a gyanútlan nézősereggel hőkölünk, amikor a lokomotív átzakatol a gyöngyvásznon, újranézhetjük az Utazás a Holdba örökérvényű hold-lövedék jelenetét, A munkaidő végét, Griffith Türelmetlenségét, Porter A nagy vonatrablását, Murnau Nosferatuját, Tom Mix westernjeit – posztmodern búvópatakba zuhanunk, némiképp hasonlóan, mint a mostanában bemutatott és díjakkal halmozott A némafilmes esetében. Együtt lélegzünk Hugóval, Isabelle-lel, amikor velük együtt betoppanunk a Filmarchívum könyvtárába, és a fiatal mozi históriáját olvasgatjuk: A leleményes Hugo valamennyi percében eléri, hogy mi, a nézők is ugyanazt érezzük, mint a szereplők. Gyerekké váljunk, átalakuljunk, és higgyünk a mozivarázslatban, abban, hogy a filmek hatalma bárkit megszelídít és könnyekre fakaszt.


Kaland az egész, Scorsese közelítésmódján is látszik ez. Bár a 3D-technológia nincs örökké a helyzet magaslatán (a mélységélesség most sem stimmel teljesen), kapunk pár kiválóan időzített nagytotált, bravúros kameramozgásokat, bámulatos színvilágot, mintha valaki a kezünket fogná, és egy Amélie csodálatos életéhez hasonlatos sosemvolt tündérmesei Párizsba invitálna bennünket, ahol a romos épületek felett is napfény ragyog, ahol az éjszaka gőzei plasztikusan fehérek és a macskaköves út ugyanolyan lebilincselőn kék, mint az égbolt. Távolról sem kell attól remegni, hogy egy újabb Féktelen harag vagy negyedik Karib-tengeri kalózfilm tesz lóvá minket: még, ha a térhatás nem is a legkiválóbb, Scorsese nem egy üres belsőt palástol a spektákulumával, hanem minden erejével elbeszél egy archetipikus sztorit, emellett restaurálja a korai filmtörténet remekeit, a 2010-es évek hajnalán. Sajátos üdvtörténettel rukkol elő az új-hollywoodiak legügyesebbje. Gyakorlatilag Király Jenő világ-adoptációjának szentel két órát: amikor mindenki testvérré válik egy szűkebb térben, amikor egy jelképes néptömeg gyűlik össze akár egy vászon előtt, akár egy lakásban, és ledőlnek a falak, a család minden tagja élvezi, amiben részesülhetett.


Martin Scorsese ezúttal a 21. század technológiai őrületének krónikásává válik, ám nem éri be a puszta leckefelmondással. Az idén 70 éves rendezőlegenda korábban az olasz filmtörténetről készített dokumentumfilmet, a modernizmus örökbecsűiről zengett ódákat, aljas utcákra száműzte a talján gengsztereket, a Pokolba küldte a mindent időben teljesítő amerikai hősöket, és többek között egy hatvanas évekbeli pszichothriller, a Cape Fear képi világát álmodta újra a kilencvenes évek színvonalán. Most sem marad el a tiszteletadás: ezúttal az egyre gyerek- és fiatalság-orientált hollywoodi tömegfilm-gyártásra irányuló vádak (lassan az ötévesek lesznek a célcsoport, minden csak a látványpornóról szól, nincsenek eredeti ötletek, csak a másolatok másolatával vannak tele a mozik) kapnak fricskát. De csak szépen, szentimentalizmus nélkül, senkit meg nem bántva, hanem éppen ellenkezőleg: mindenkit a keblére ölelve.
 
A leleményes Hugo
(Hugo)
Színes, feliratos, amerikai családi film, 2011, 126 perc
12 éven aluliak számára nem ajánlott!
Rendezte: Martin Scorsese
Írta: Brian Selznick A leleményes Hugo Cabret című regénye alapján John Logan
Zene: Howard Shore
Fényképezte: Robert Richardson
Vágó: Thelma Schoonmaker
Szereplők: Asa Butterfield (Hugo), Chloe Grace Moretz (Isabelle), Ben Kingsley (Mélies), Helen McCrory (Jeanne), Sacha Baron Cohen (Gustave)
Forgalmazza: UIP-Duna Film  


A film alapjául szolgáló Brian Selznick-regény, A leleményes Hugo Cabret Dunajcsik Mátyás fordításában jelent meg a Libri Könyvkiadónál.

A könyvről hamarosan olvashatnak a prae.hu gyerek rovatában!



Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Zsolnai György: Spoiler. Esszék a minőségi sorozatok világáról
Terry Gilliam filmjét 25 éve, december 8-án vetítették először New Yorkban
Nathan Grossman I Am Greta című filmje a 17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon
Horvát Lili: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre

Más művészeti ágakról

art&design

Mi a válaszunk? Mi a válaszunk?
A Deák17 Galéria „Reflex” című kiállításáról
irodalom

Az identitástörténet válsága Az identitástörténet válsága
Grecsó Krisztián: Magamról többet, Magvető Kiadó, 2020
art&design

Mikor a lepke kikel a bábból Mikor a lepke kikel a bábból
Interjú Ronga Eszter festővel pályakezdésről, inspirációkról és a jelenlegi helyzetről
Mécs Anna: Kapcsolati hiba, Scolar, 2020


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés