Még mielőtt elmélyültünk volna a dráma történetében és a színház világában, délelőtt folytatódott a műhelymunka Rácz Péter vezetésével. A szeminárium elején továbbra is a Szép Magyar Szótárral foglalkoztunk, a fordítók felolvastak egy-egy szócikket, "az észt úgy hangzott, mintha magyar nyelven lenne, csak nem értelmes szavakkal" – jegyezte meg az olasz Gaia. Rácz Péter elmagyarázta, hogy fontos felolvasni a fordításokat, hogy a fülünk is ellenőrizze: "ha nem csuklik el a hangunk, akkor van rá esély, hogy jó, ha viszont igen, akkor még biceg." A felolvasások után a hallgatók Kornis Mihály Végre élsz című szövegén kezdtek el dolgozni, bevezetésként Rácz Péter mesélt a történelmi körülményekről, a kontextusról, a valószínűleg nehezen érthető szavak jelentéséről.

Az ebédlőben kellemes meglepetésként fogadott minket a lányok által összetolt asztal, amely mellett együtt ebédelhettünk. Elmesélték, hogy megkóstolták "a kevertet pikolóval" a helyi kocsmában megidézve Petri György versének (Hogy elérjek a napsütötte sávig) hangulatát, mert mint kiderült a szerző nagy becsben van a fordítók között. Rövid pihenő után Karsai György tartott nekünk előadást a kortárs drámáról. Kiemelte, hogy már a görögöknél a társadalmi párbeszéd legfontosabb színtere volt a színház, állandó találkozóhely. Hallhattunk arról, hogy a theatron kifejezés a szemlélődéssel és ezért a nézővel áll kapcsolatban, ami így a nézőre és a hatásra helyezi a hangsúlyt: "Az a rossz darab, ha a néző úgy jön ki a színházból, hogy nem változott meg, a látvány segítségével kell mássá változtatni, megszólítani." A görög drámáról szólva elmondta, hogy éppen azt nem láthatjuk, ami a két kulcs dolognak számított a színpadon, a zenét és a táncot: "Mit nem adnék, ha visszamehetnék!" Lelkesedése mindannyiunkra üdítően hatott. A Hairt említette példaként, hogy érzékeltesse e két, nem rekonstruálható színházi elem jelentőségét: "Mit gondolnának háromszáz év múlva a szellemi színvonalunkról, ha csak a szöveg maradna fenn belőle?"

Ezután Karsai György a magyar színház történetéről beszélt, majd elérkezve a jelenig, az egyedülállóan gazdag színházi választékot "kulturális Rolls-Royce"-ként jellemezte. Bemutatta a különböző társulatokat és a magyar színházi világ intézményrendszerét, amelynek nehézségeit is megosztotta velünk. A folytatást már mi választhattuk meg a felajánlott lehetőségekből, a legtöbben a kortárs szerzők színházi jelenlétéről szerettünk volna hallani. Így esett szó Esterházy Péter, Nádas Péter, Háy János, Vinnay András, Pintér Béla, a Mohácsi-testvérek és Erdős Virág munkáiról, amelyek bemutatása során hallhattunk a különböző alkotói és próbafolyamatokról, az eltérő színházfelfogásokról. Az előadás végén a naplóíró alatt összeroskadt a szék, de szerencsére nem sikerült megtörni az előadó lendületét, zárásként még mesélt azokról a társulatokról, előadásokról, amelyekre érdemes odafigyelnünk.

Az esti beszélgetés nagyon izgalmas és hasznos volt a fordítók számára, Kárpáti Péter figyelmességével mindannyiunkat meglepett: kifejezetten a műfordításra koncentrált, és megosztotta velünk személyes tapasztalatait, beszélt saját darabjairól, a fordítóival való kapcsolatáról. Hangsúlyozta, hogy más, nehezebb színdarabot fordítani, mint prózát, amely "kézen fogja olvasóját, és elvezeti abba az idegen világba, amit a szerző megrajzol, otthonossá teszi benne". Ha a fordító a nyelv felől közelít, nehéz visszaadnia az asszociációs tartományokat, annál nehezebb, minél jobban beágyazott a szöveg a saját kultúrájába. A próza miliőjét csak extrém esetben változtatják meg, a színház esetében ez sokkal gyakoribb. Ennek több oka is van, az előadás kerül előtérbe, amely mint szöveg értelmezhetetlen, ugyanis az csak az előadás egy része, alá van rendelve annak, a darabot pedig a jelennek kell folyamatosan újrateremteni, ily módon a jelenélmény nagyon hangsúlyossá válik. Ezért a fordítás és interpretáció összefüggése sokkal erősebben jelen van. A Pitbull cselekedetei című darabját említette példaként, amelynek párizsi bemutatója során a miliőt nem változtatták meg, mivel e darab esetében az szociológiai szempontból is nagyon fontos. Az viszont, ami itthon a humor forrása volt, ott tragikus jelleget öltött (nyomor), így teljesen másról szólt, mint az eredeti nyelven az eredeti közegében. Szó esett a fordítás alternatív megoldásairól is, a feliratozásról vagy a szinkrontolmácsolásról. A feliratozásról Kárpáti Péternek nagyon negatív tapasztalatai vannak, szívesebben hagyta volna, hogy a nézők elvesszenek és nyomozzanak, mivel sokkal fontosabb a látvány, mint a szöveg, amelynek olvasása megbontja a jelenlétélményt.
 

A drámafordítás nehézsége kapcsán Kárpáti Péter Tótferi c. darabja is szóba került, amely tájnyelven íródott fonetikus lejegyzéssel, ráadásul olyan tájnyelven, amely nem is létezik, hanem keverékként alkotta meg a szerző. A kulturális beágyazottság példája volt a "mackósajt" is, amely nélkül "nincs magyar kultúra" (a lengyel fordításban végül matrjoska baba szerepel). A káromkodások átültetése szintén nem könnyű, ugyanis például lengyel nyelven sokkal erősebben hat, így könnyen túl sok lehet, ahogy "hirtelen megrohanja a nézőt a durvaság – ez kiránthatja az élményből". Mátrai Diána a gesztusok fordíthatóságára kérdezett rá: a rendező nagyon sok érzetet, gesztus tesz a darab szövegéhez, ami alapvetően hiányos nyelven íródott, a fordítónak ezt nem szabad kiegészítenie, megmagyaráznia mindent. Saját műveinek fordításáról elmesélte, hogy többször beszélgetett fordítóival, amelynek során elemezték a darabokat: "A fordításon is látszott, hogyan értettük meg egyre jobban egymást, hogyan lettünk barátok."

A beszélgetés végkicsengése tehát pozitív volt, a fordítók sokat tanulhattak belőle, meg is rohanták a szerzőt kérdéseikkel. Egyikük még egy darabjának a lefordításáról is egyeztetett Kárpáti Péterrel. Mátrai Diána velünk maradt, miután a szerzőtől elbúcsúztunk, a teraszon még kis ideig folytatódott a beszélgetés.

 

 

(A fotókat készítette L. Varga Péter.)