Habár a belga filmművészet eddig csak elvétve mutatott fel egy-egy nívósabb alkotást (pl. Veled is megtörténhet) vagy filmrendezőt (pl. Dardenne-fivérek), az utóbbi évek áldatlan politikai klímája úgy látszik, inspirálólag hat a filmesekre. Nagy művek nehéz időkben születnek, csak össze kell fésülni az alapanyagot a valóságból – ezt tette Roskam is debütfilmjében: a Bikanyak társadalmilag érzékeny gengszterdráma, a lírai realizmus jegyében fogant karaktertanulmány, amely ugyanakkor a flamand és a vallon közösség közt húzódó törésvonalakat, a különböző népcsoportok egymás elleni, elkötelezett gyűlöletét a cselekmény egyik mozgatórugójává emeli.
 

Roskam filmjét – minden ismerős műfaji csavarja ellenére – közeg- és témaválasztása tovább egyéníti, antihőseit ugyanis a belga hormoncsempészekben találta meg. Közéjük tartozik Jacky Vanmarsenille is, amatőr belga cowboy, vagyis: bikapásztor, aki a nagybátyjával együtt illegálisan seftelt hormonkészleteket bikái erőnlétének, súlyának felturbózására használja. Illetve arra, hogy saját testét, izomzatát is mesterségesen pumpálja, ugyanis a beesett szemű, folyvást búskomor és dühödt Jacky a bikahormon elsőszámú fogyasztója. Akarata és megérzései ellenére sodródik bele egy kétes ügyletbe, amit nagybátyja azokkal a flamand hormonmaffia fejekkel kötne, akik nemrég tették el láb alól a hormoncsempészek után nyomozó ügynököt. Ezért a rendőrség természetesen az egész flamand brigádot megfigyelés alá helyezi, és Jacky-n nem segít az se, hogy az ügyletben részt vesz gyerekkori haverja, Diederik Maes is, aki újabban rendőrségi informátorként próbálja megúszni a börtönbüntetést. Ám a Bikanyak nem követi az Amerikából importált gengszter-sémát, sokkal inkább – a dán bűnfilmekhez hasonlóan – a lokális műfajvariáns kidolgozásán fáradozik: shoot-outok, autósüldözések, és sikátorbeli leszámolások helyett "belga western-tájak", azaz tanyák, bikák, és azok tenyésztése központozza a narratívát, amely a személyes konfliktusokra és a lassan őrlő suspense-re helyezi a hangsúlyt.Tesztoszteron-melodráma

A western-ikonográfia és a gengszter-dramaturgia elkeverésénél talán még szembetűnőbb a Bikanyak tematikai vonulata, amellyel a mostanság elszaporodó férfi drámák közé sorolja be magát. A pankrátorhoz vagy a Warriorhoz hasonlóan, a Bikanyak is a saját testét irreálisan felduzzasztó, és ezáltal a mai társadalomban a férfiasság non plus ultrajaként beállított erő-ember (lelki) sérüléseiről, bizonytalanságáról, kiszolgáltatottságáról regél. A ’80-as évek akcióhősei, akik anno egy ideáltípus megjelenítői voltak, mostanra érzelmileg defektes izomemberekké váltak, akiknek történetei ugyanúgy magukba foglalják az első Rambo-film összeroppanó, és magát elsíró (!) veteránjának tradícióját, mint a ’90-es években tetőző, "érző férfi" típusjegyeit (Philadelphia, Félelem nélkül, stb.), vagy az ’50-es évek tépelődő, saját helyüket kereső hőseinek vonulatát (Haragban a világgal, The Cobweb).

Ám míg A pankrátor vagy a Warrior a családi melodráma kereteiben, vagyis a szülő-gyermek viszonyban kereste az érzelmi instabilitás eredőit, Roskam egy egész viselkedéstípus, egy sajátos közeg szocializációjának következményének látattja a macsó izomembert. Jacky egyszerre áldozata és gyakorlója ennek az anti-kultúrának, amely az állatfajok erőszakra épülő hierarchiája mentén szerveződik – magyarul, "az erősebb kutya baszik", és a hierarchia megalapozásához hozzátartozik az állandó kakaskodás, az erőfitogtatás, valamint a tesztoszteronnal feldúsított test látvánnyá, imiddzsé stilizálása. Roskam alkotásában ez a viselkedésmód azonban egyértelműen kompenzáció, lelkileg beteg és sérült emberek kétségbeesett önbizalom-gerjesztése: saját kiszolgáltatottságuk és sérülékenységük ellen védekeznek a hatalom látszatával. Mindezt Jacky "impotenciája" jelzi szimbolikusan, akinek azért kell bika-hormonokat pumpálnia magába, hogy megőrizze másodlagos nemi jellegét, azaz férfiasságát – a macsó külső csak a felszín, ami alatt sorstragédia és kitörölhetetlen életfájdalom húzódik. De a macsó férfiasság nem csak felszín, hanem egy mesterségesen létrehozott test, és egy utólag, direkt eltanult viselkedésmód (Jacky pont azt az embert utánozza felnőtt korában, aki egész életét romba döntötte), amely vagy a temetőbe vagy az elmegyógyintézetbe juttatja gyakorlóit. A Bikanyak egyik fő újítása a hasonszőrű tesztoszteron-melodrámákban, hogy ezt a viselkedésmódot és a testépítést nem a hősök természetes adottságának, hanem egy konstruált testnek és egy konstruált magatartásformának festi le.Auteur születik?

Roskam mindezt komótosan fogalmazza meg, világképét feszült gengszterdrámába csomagolja, és hagyja, hogy a mázsás történet a maga tempójában, csakúgy "tarrbélásan" bontakozzon ki. A Bikanyak ráadásul vizuálisan is egyedülálló élményt nyújt, hiszen a már említett "lírai realizmus" jegyében fogant hosszú beállítások, lassan vánszorgó kameramozgások, és esztétikus, festői szépségű kompozíciók jellemzik Nicolas Karakatsanis operatőr fogalmazásmódját. A stilisztikai eszközválasztás – az elmúlás barnászöld színeiben pompázó táj által stilizált színvilággal egyetemben – pedig Jacky történetének tragikus felhangjait húzza alá: a Bikanyak nem is annyira melodráma, mint inkább sorstragédia. Jacky ugyanis a fináléban maga dönt arról, hogyan végezze be történetét; még akkor is, ha addig a pillanatig az élet csak ide-oda hányta, és közben derékba törte őt. Jacky nem csak tragikus, hanem romantikus (anti-)hős is, aki – valamelyest a Taxisofőr Travis Bickle-je mintájára, aki az amerikai western-hagyományokat ápolandó, megmentendő nőt keres magának – családot akar, hogy védelmezhesse azt, ahogy azt "természete" diktálja számára. Ám a családalapító ösztönkésztetések útjába állnak az életút során elsajátított viselkedési kódok, és Jacky egy ponton – jóval azelőtt, hogy dühöngő bikává változna – ugyanolyan állattá válik, mint akiket magában bizonyára (jó okkal) elítél. Roskam azonban szimpátiával közelít Jacky-hez, és inkább elveszettségét, kiszolgáltatottságát hangsúlyozza – Jacky ugyanis a film végére sem tudja meghatározni saját természetét, csak – megadva magát sorsának – azért változik dühöngő bikává, mert nem marad más választása, ha nem akarja feladni saját értékrendszerét, világrendjét.

Mindezek mellett a Bikanyaknak természetesen akadnak gyengébb momentumai is, a narratíva kissé fésületlen (a film közepére elhelyezett óriás-flashback például érdekesen megakasztja a film folyását), és a gengszter-történet – a közeget leszámítva – sem túl eredeti. De az elsőre zavarónak tűnő hangnemváltások – egészen pontosan az autószerelők komikusan elrajzolt karakterei – például pillanatnyi szünetet hoznak a végzet ellenállhatatlan erejével őrlő történetben. És annak ellenére, hogy Roskam ihletforrásait nem is lehetne letagadni (ld. a Scorsese-párhuzamokat Taxisofőrrel, Dühöngő bikával), a belga rendező mégis egy olyan sajátos elegyet hozott létre a művészfilmes fogalmazásmód és a műfaji tradíciót lokális jellegzetességekkel átitató történetvezetés elvegyítésével, hogy a jövőben akár komoly európai szerzőként is számolhatunk vele. Csak remélni lehet, hogy Roskam a elmélyíti majd auteur-hitvallását, megtartja a midcult-jelleget, és tovább építgeti a néhol Nick Cave zsenijét idéző, szerethetően pesszimista életfilozófiáját.