A hazai P.Box zenekarok közül a debreceni verzióra esett a választás, hogy előmelegítse a pódiumot a Magyarországra lassan hazajáró Gotthardnak (a pesti "ős-P.Box"-szal szemben ez a kiadás a Cserháti Pityu billentyűs által életre hívott formáció, immár Cserháti halála után, kizárólag "új" arcokból. akik a Reményre ítélve és a Pangea című lemezeikkel bizonyították anno létjogosultságukat).

Hogy a debreceni P.Box több, mint egy emlékzenekar, ami a ’80-as évek szellemét hivatott megidézni, azt a 2000-es évek slágerei bizonyították – ami persze nem jelentette azt, hogy egy Ómen vagy egy Vágtass velem ne fért volna meg a szettben. A feszes, lendületes előadást Koroknai Árpád (Társulat, Omen) produkciója koronázta meg, akinek kisujjában – és persze a torkában – van a rockéneklés minden fortélya. Az A38 által biztosított kerek hangzás is alásegített, hogy nagyobbat harapjanak a dalok, így a lendület simán elvitte a hátán a bulit.

 

 

Hogy a svájciak nem csak a csokoládét, hanem a rock ’n roll riffeket is ízesen keverik, talán meglepő lehet azok számára, akik nem ismerősek a békés állam zenei palettájával. Hiszen a rockzene lázadó, ellenkulturális pozícióvállalása mintha zsigerből szembe menne a gondmentes jóléti kapitalizmus akolmelegével – ám fűzzük hozzá gyorsan, Svájcban nem is valami vállaltan aljas punkhullám tarol, hanem a széles rétegek által befogadhatóra polírozott dallamrock. Igaz, az alapot sokan a nemzeti rajongás tárgyát képező AC/DC-től csenik, ám még a könnyűzenei átlagnál keményebben megdörrentett gitártémák is bőven a szigorúan mért popularitás határán belül tartják a Gotthard zenéjét.

Hogy koncertjeiken egyenlő arányban képviseltetik magukat az old school rockzenén szocializálódott férfiak, valamint a szebbik nem képviselői, az nem csupán a finomhangolt hatásmechanizmussal gördülő balladáiknak, hanem Steve Lee férfias, markáns kiállásának is köszönhető volt. A 2010-ben egy tragikus balesetben elhunyt frontember ugyanis olyan bizalomgerjesztő karizmával bírt, hogy akár konyhaeszközökkel is házalhatott volna, és akkor is sikerre vitte volna szakmájában. De szerencsére Steve-ünk rockénekesnek született, így Gotthard-klasszikusok tucatjait vonta be sármos, érzelemdús, de mégis karcos orgánumával. 

A tragédia által padlóra küldött zenésztársak egy bizonyos Nic Maederrel tápászkodtak fel a földről, aki kinézetre, megjelenésre és színpadi jelenlétre is visszafogottabb egyéniség Steve Lee-nél – hangra viszont meglepően jól passzol a Gotthardba.

Habár a vele készített "visszatérő lemez", a Firebirth pár fogós r’n’r himnuszt leszámítva hagyott némi kívánnivalót maga után, erről igazán nem Nic tehetett – már a Lee-vel készült utolsó sorlemez, a Need To Believe sem volt az igazi - Gotthard mércével persze. Ám ahogy az lenni szokott, élőben most is jobban csúsztak a kissé szögletesebb dalok az élő zene kraftjának köszönhetően, sőt: szinte tökéletesen beilleszkedtek a szettbe az olyan újoncok, mint a bluesosan karcolt Starlight vagy a slágergyanús Remember It’s Me.

Amúgy Nic-nek is ezek a piszkosabb énektémák feküdtek jobban: állítólag betegséggel küszködött, mindenesetre nem tudta teljes mértékben pótolni legendás elődjét. Persze, nem is kell, jöhet a rajongói replika, viszont Nic teljesítményéből akkor is hiányzott az a bizonyos plusz, ami a nagyon jót határolja el a zseniálistól.

Egyetlen dalban csillant meg ez a mágikus komponens: mikor a Lee-nek ajánlott, lírai One Life, One Soult énekelte, puritán érzelmi töltettel és hátborzongató erővel. Maeder viszont még így is megtett mindent, hozta a kötelező frontemberi manírokat és a keményvonalas rock ’n rollhoz szükséges énekesi teljesítményt is.

Habár az estét tekintve mindvégig a katarzis árnyékában tartotta a performanszot, összességében mégis rácáfolt azokra, akik Steve Lee halálában egyúttal a zenekar végét vizionálták.

Mert hangulatát tekintve nem sokkal maradt ez el a korábbi A38-as buliktól, a hajó ugyanúgy rengett a bő kétharmad házat produkáló közönség áldásos rajongásának köszönhetően. Így aztán a zenészekbe is beköltözött a rutinná fajuló turnézáson túlnövő spiritusz, az arcokra kiköltöztek az őszinte műélvezetet sugárzó mosolyok, a riffekbe pedig belopózott az az elementáris őserő, ami értő kezekben a műfaj elengedhetetlen kelléke.

Habár a programot - elvileg - a Firebirth megjelenése köré illett volna szabni, azért a Leo Leoni vezette zenekar is tisztában volt vele, hogy alapvetően a rajongók jövőbe és zenekarba vetett hitét kell visszaadniuk, így egy jó érzékkel kiválogatott best of-ra bízták a sorsukat. Már a nyitó Dream On-Gone Too Far kettős szavatolta a választásukat, és az estét belengő buliszellemet csak a túl hosszúra – három akusztikus balladán keresztül – nyújtott lírai blokk törte meg.

A zenekar azonban majd’ minden lemezéről beszavazott egy-két betonbiztos slágert, így a csendes-ülős epizód túlzott lágyságát hamar feledtették a régivonalas Mountain Mama vagy éppen az egyik legismertebb Gotthard-ritmus, a Lift U Up pillanatai. A Leoni-Scherer gitárosduó pedig gondoskodott róla, hogy a rockzene alapítómestereit idéző gitárjáték szerelmesei se csalódjanak a buliban; ha kellett, kétnyakú gitáron, máskor akusztikus hangszerre váltva pengették kimerítő riff-tárlatukat.

A Gotthard ereje mégsem az egyéni teljesítményekben, hanem a magabiztos közös kiállásban, a zenekari összhangzás energiájában rejlett. Hogy falbomlasztó, sörpusztító bulijuk után még spontán módon, a közönség lelkesedésétől meghatódva dupláztak egyet a ráadásban, és belefogtak a Top of the Worldbe is – reméljük, szimbolikus gesztus, és a formáját újra megtaláló svájci sztárzenekar nem csupán koncertteljesítményébe, de egykori dalszerzői vénájába is friss vért pumpál, hogy újra csúcsra kerüljön. Megérdemelnék: ők is, mi is.