A narratív technikát a kötetből kölcsönöztem, Lackfi János igen szellemesen "a magyar ember"-t helyezi a szemlélődő szerepébe, akiről a beszélő mesél, tehát kettős narratívát használ: ő a beszélő és a történetek egyik fő résztvevője, "a magyar ember" is. Ezzel az okos megoldással a szöveg egy pillanat alatt behúzza az olvasót, aki úgy érzi magát, mintha egy (kandi) kamerával a kezében járhatná Magyarország és a nagyvilág utcáit (persze csak ott, ahol küldföldre szakadt honfitársainkkal lehet összefutni), és górcső alá vehetné azokat a nevetésre, szomorkodásra vagy fejcsóválásra indító szokásokat, amik a szerző szerint majd minden magyar sajátjai.

Ezekből a szokásokból és általános nemzeti vonásokból annyi van, hogy mindegyik kitesz egy-egy fejezetet Lackfi János könyvében. Valóban akad köztük mulatságos, például a Mákunk van című, amely a magyar ember mákhoz és mákos ételekhez való ragaszkodását elemzi (és joggal, óh, azok az agyoncukrozott mákos tészták az iskolai menzán!), valamint, hogy számos külföldi számára a mák az ópium miatt igencsak vörös posztó, és a magyarok rajongása felháborodást kelt bennük. Önironikusan viccesek a nyelvtudásról (alap-, közép és felsőfokon) szóló fejezetek is, hiszen ki ne ismerné a jelenséget, amikor a derék magyar ordítva beszél a külföldihez, mintha ezzel egy csapásra érhetővé válnának szegény idegen számára a máskülönben értelmetlen mondatok.

Az önirónia egyébként végigvonul a teljes szövegen, amiben többek között az a nagyon szimpatikus, hogy Lackfi így anélkül világít rá egy újabb "nagyon magyar" vonásra, hogy konkrétan megfogalmazná azt. Már kevésbé kell nevetnünk az alkoholizmusról, az öngyilkosságra való fokozott hajlamról és történelmünk viharosabbnál viharosabb éveiről mesélő történeteken (az Alkohol kezdőknek, Alkohol haladóknak, Öngyilkosok klubja, Honfibú vagy a Betyárvirtus címűeken), hiszen bármennyire könnyed is a könyv hangvétele, azért nem jó arra gondolni, milyen sokan választják közülünk gondjaik megoldására az ital vagy a halál nyújtotta "menedéket", illetve milyen gyakran kerültünk ki vesztesen a századaink során gyakran csak a fejünk felett zajló küzdelmekből. És persze ott vannak azok a tulajdonságaink, melyeket néha szégyellünk, máskor dacosan felszegett fejjel vállalunk, hiszen ezek is mi vagyunk: a tiszta, informatív bürokratikus rendszerünk, az egymásba vetett mély hitünk és bizalmunk, a leküzdhetetlen vágyunk, hogy alkalmazkodjunk bárminemű fennálló rendszerhez, és elfogadjuk a törvényeit (az (ön)irónia, úgy látszik, valóban nemzeti karakterjegy). Lackfi János kötete gyakorlatilag egyetlen nagy aha-élmény, megmutatja, hogy bármennyire igyekeznénk kivonni magunkat alóla, mégis egy nemzet vagyunk, legalábbis szokásainkban és habitusunkban valóban testvérek, és ez a jelen állapotok között mindenképpen hatalmas piros pont a könyvnek.

Miért kezdtem mégis azzal, hogy a jelenlévő recenzensnek muszáj kekeckednie? Ahhoz, hogy ez világos legyen, meg kell említenem egy, a magyar irodalmi közbeszédben gyakran használt terminust: a tét fogalmát. A tét az irodalomban hasonló jelentéssel bír, mint a szerencsejátékban, hiszen mindkét esetben valami nagyon fontos dolgot jelent: a rulettasztal vagy a szép emlékű játékgép mellett anyagi, az íróasztal mellett pedig érzelmi vagy gondolati tőkét, amit a győzelem reményében kockáztatunk, ha már beszálltunk a játékba. Ennek a kötetnek az esetében ez az egyetlen, amit hiányolok, ezt viszont nagyon.

Nem igazán a könyvből, inkább a szerzőtől. Való igaz, hogy ez a könyvecske tartalmában és küllemében sem akar több lenni önmagánál (eddig nem említettem, de P. Szathmáry István karikatúrának is beillő illusztrációi zseniálisak): szórakoztató tárcagyűjtemény, amin teli szájjal lehet röhögni, meg persze olykor kicsit nekibúsulni is, ám - és ez a lényeg - megrendülni nem. A jelen írás szerzője, aki annak idején recenzálta például Lackfi János Halottnéző című remekművét is, kevesli ezt a megoldást. A könyv nem kockáztat, magyaroknak szól magyarokról; már azelőtt, hogy kinyitnánk, tudjuk, mi következik, és nem csalódunk - negatívan sem, de pozitívan sem. Tehát ahogy írtam is, a kötet nem több önmagánál, és ez a szerző eddigi munkásságát ismerve most nem öröm. Lackfi János számtalanszor bebizonyította, hogy képes megrendülést kelteni olvasóiban, és ezzel kapcsolatban a recenzens olyan, mint a nyűgös gyerek: ha egyszer már megkapta az egész doboz édességet, máskor sem elégszik meg kevesebbel. Biztosra játszani, főleg abban a helyzetben, amiben az értelmiség (és "a magyar ember") most van, kényelmesnek kényelmes, de kicsit rosszízű.

Tehát kérjük az egész doboz édességet, hogy - kellemes változatosságként - ha máshonnan nem, legalább az íróinktól megkapjuk, ami jog szerint járna nekünk.