Mat McNerney, mint egy tisztességesen elidegenedett brit ifjú a kívülállást, a kitaszítottságot fagyos életérzéssé duzzasztó black metálban lelt önkifejezési lehetőségre – egészen addig, amíg a kietlen műfajt és zenekarait maga mögött hagyva Finnországba nem költözött.

Ahogy az ipari-indusztriális zenekarok vagy a black metálon "túllépő" zenészek sokasága, McNerney is a folk zenében fedezte fel újra önmagát, s forgatta át a távolságtartás, az űrhideg magasztosság fémzenei érzetét egy jóval pozitívabb, ám nem kevésbé misztikus irányzatba.
 

Főhősünk a neofolkon belül is egy különc válfajt karolt fel, és alapvetően akusztikus gitárra hangszerelt, meditatív dalait a ’70-es évekből merített pszichedéliával színezi. Ennek érdekében a klasszikus rockzenei instrumentumokon felül tengernyi hangszert szólaltat meg a második lemezén: zongora, klarinét, trombita, hegedű, szaxofon.

A pszichedelikus neofolkot áhítatos hangvételben tolmácsoló Hexvessel nem csupán elréved egy másvilágba – legyen az a természet vagy a transzcendens szféra –, de annak minden rezdülését, minden oldalát igyekszik megragadni és kitapinthatóvá tenni a különböző hangszerek sajátos szólamainak beemelésével. Progresszív ez a bukolikus pszichedelia, amivel a Hexvessel ugyanúgy kibújik a műfaji előírások alól, mint melankolikus dalköltészetének tárgya.

Az alaphang persze az akusztikus passzázsoké, amelyekhez varázslatosan passzolnak McNerney ritmikus, hipnotikus vokáljai. Miközben a hangszeresek mellékösvényeken kóborolnak, s jazzes szabálytalanságot csempésznek a harmonikus énekmelódiák közé, McNerney azon fáradozik, hogy egyszeri hallgatóját átvezesse egy másik szférába: egy rítusokkal, varázsigékkel, pogány istenekkel telített világba.

A Hexvessel azonban nem csupán idilli, de veszélyes atmoszférát is áraszt: a Woods To Conjure nyugtalanító, búskomor szaxofonkíséretétől kezdve az Unseen Sun kétségbeesett litániájáig a No Holier Temple-t mindvégig a váratlan, a szokatlan, a különleges érzete lengi be.

 

Nemcsak a hangvételnek, hanem a gazdag hangszerelésnek és a stiláris sokszínűségnek is köszönhető ez. Míg a Dawnbringer maradt a psych-folk fenségterületén, s nem indult merészebb felfedezőutakra, a No Holier Temple már többfelé is kikacsintgat.

Elsősorban a jazzes kötetlenség feszíti szét a megszokott harmóniameneteket, s a háttérben barangoló szaxofon, trombita vagy éppen hegedűdallamok kerülik meg a dal fő csapásirányát. De a földszagú blues-zene sem idegen a Hexvesseltől: a His Portal Tomb például egy szeizmográfot is megmozgatna blues-gyökerű doom-riffjeivel – mintha csak a Black Sabbath jammelne egy neofolk fesztiválon.

A késő hatvanas években kisavazott rockzene szelleme a lemez több szerzeményében is kísért: a Your Head Is Reeling egyenesen Neil Youngot idéző folk rock dal, saras-piszkos vezérriffel (alapjáraton Ultimate Spinach átdolgozás), de a Woods To Conjure torz gitártémája is ebből a közegből ered.

Az elborult hangnem pedig garantálja, hogy a No Holier Temple során belélegzett szomorkás, elvágyódó melódiáktól se váljon bánatossá a lemez. A Sacred Marriage is inkább a Nick Cave-Warren Ellis kollaborációkra jellemző sejtelmességet idézi, mintsem egy akusztikus folklemez sztenderd mélabús hangulatát. A Hexvessel zenéje sosem válik deprimálóvá, s hiába az olyan dalok, mint az A Letter In Birch Bark csendes elmúlás-érzete, a szabadság-szagú No Holier Temple inkább felemelő, mintsem lelombozó marad.

A hol álmodozó, hol borzongató atmoszféra, a bőséggel variált énekdallamok, a hangszerelési truvájuk mind szavatolják, hogy a No Holier Temple a tavalyi év egyik legizgalmasabb folkzenei kísérletévé váljon. Szofisztikált, szabatos és szellemdús – igazi természetimádó, pogány erdőhorror.