Romantikus vígjátékban egyszerű az élet, hiszen a definíció szerint nem kell ide más, mint poén és szerelem, ám Russell még felül is teljesíti a tervet: nem csak a vicceket keseríti gunyorosra, a szerelmet pedig szokatlanra, de még drámát is adagol filmjébe. A mániákus depressziós itt nem csak jófej, nonkonform lázadó lesz, hanem egy fárasztó nagydumás is, aki hajnal négykor a Búcsú a fegyverektől befejezésén fennakadva veri fel az egész környéket, a "kurválkodáson" éppen csak túllépő Tiffany-nak pedig kényszeresen veti szemére szexuális kalandjait és özvegységét. A szószátyár szókimondás persze többnyire ironikus csattanókban végződik, ám Russell úgy keveri a hangnemeket, mint egy sótlan vígjáték-rendező a félreértéseket, és a komoly, lelkizős párbeszédeket hirtelen beszúrt, abszurd humorral enyhíti, az agyament screwball komédia káoszát pedig pszichológiailag is súlyozott drámával fogja vissza.
Ám a sztori leginkább azért gördülékeny és hiteles, mert Russell kispályán tartja a szerelmet, és nem elnyűtt "romantikus" élethelyzetekbe hozza szereplőit, hanem megpróbálja összebarátkoztatni őket. Az pedig csak úgy megy, mint mindenhol máshol az életben: meg kell ismerni a másik hóbortjait, mániáit, gondolatait és vágyait, egy részüket elfogadni, a másik etapot pedig kellőképp átrágni. Hogy a Napos oldal kifejezetten jól fekszik itt a világ sötétebb, káeurópai fertáján, az abból is fakad, hogy a film szerint mindenkinek van valami stiklije és őrültsége. A Solitano família vérében családi örökségként csörgedezik az őrület: két lábon járó, vagyis inkább fotelben ülő példája ennek a fater, idősebb Pat (Robert De Niro), aki mániákus Eagles-szurkoló, és meggyőződése, hogy csapata csak akkor tud nyerni, ha ő a kis otthoni foteljában morzsolgatja a szerencsezsebkendőjét, a távirányítók pedig körzővel-vonalzóval kimért 45 fokos szöget zárnak be a tévével. Russell lassan, de biztosan hinti el az amúgy meglehetősen kézenfekvő gondolatot nézőjében, miszerint nem csak a diagnosztizált őrültek az elmeháborodottak társadalmunkban. A rasszista futballhuligán agresszivitása semmiben sem különbözik a túlpörgése közben verekedésekbe bonyolódó Pat viselkedésétől, de a gazdag yuppie haver, Ronnie elfojtásai sem egészségesebbek, mint Pat szociális normákat figyelmen kívül hagyó szófosása.
Russell tudja, hogy a legjobb humorforrást a valós problémák szolgáltatják, és keserűségében még nagyobbat nevet az ember, mint a problémamentes boldogságban. A műfajt biztos idiotizmusban tartó félreértés-dramaturgiát így kimódoltságot nélkülöző konfliktusokra cseréli, ám annyira azért nem művészkedik az amerikai indie szektorból rajtolt rendező, hogy kilépjen a romantikus komédia felségterületéről. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy sorol be egyre inkább a műfaji vezérelvek mögé a Napos oldal, hogy a végszónál már Pat az utcán rohanjon Tiffany után szerelmet vallani – éppen csak a dézsából öntött műeső hiányzik a köröző kameramozgást is bedobó finálé eszköztárából. Russell azonban ügyesen egyensúlyoz a cinikus "c’est la vie" életérzés és a receptre előírt boldogságadag között, s dühös, sérült, kétségbeesett főszereplőit olyan szerethetővé varázsolja, hogy a film végén az utóbbi évek egyik legmegérdemeltebb happy endjét osztja rájuk.
A csodát azonban nem is a Napos oldal egyensúlyérzéke, hanem Russell engedékenysége jelenti: a színészeivel nem éppen kesztyűs kézzel bánó rendező most mindenkinek szabad terepet biztosított az örömjátékhoz. Habár Bradley Cooper nem Jack Nicholsontól tanulta el a mániákus mimikáját, és arcjátékában végig marad az aranyos teszetoszaság és az impulzív dühkitörések örökérvényű kombójánál, amíg tényleg ingadozó lelkiállapotú, keserves férfiembert alakít, abszolút flottul teljesít. Aki viszont egyértelműen viszi a boltot, az A hallgatás törvénye, majd Az éhezők viadala óta felkapott Jennifer Lawrence: a mindössze 22 éves színésznő nem azért dominálja a vásznat, mert profán meztelenkedés és kivágott ruhák nélkül is látványosat domborít, hanem mert egy sérülékeny, kétségbeesett, mégis határozott, ironikus és erős fellépésű Nőt formál meg, maximális beleéléssel.
Ahogy a zakkant szerelmespárnak, úgy a nagy öregeknek is jutalomjáték a Napos oldal, olyannyira, hogy még Robert De Niro is képes fél lábbal kilépni évtizedes szerepéből, és a morcos, kelletlen apafigura helyett egy jóval ambivalensebb portrét rajzol a babonás, de keménykezű családfőről. Habár a partvonalra szorult, de visszafogottságában is sokat sejtető Jacki Weaver engedelmes, behódoló anyafigurája, aki az Animal Kingdom Mama Bakerének tökéletes ellentétét hozza snájdig kertvárosi családanyaként. De rég elfelejtett sztárok is visszatérnek Russell filmjében: a Csúcsformában Chris Tuckere az elmegyógyintézetből folyton megszökő, és a legváratlanabb pillanatokban felbukkanó Danny szerepében hagyományos, de bájosan elvarázsolt humort csempész a filmbe. A tinikomikából leginkább a Bourne-trilógia egyre fontosabb titkárnőjévé előlépő Julia Stiles pedig pénzéhes, férjét domináló szőke feleségként nyújt tőle szokatlan, de hathatós alakítást.
A színészekhez hasonlóan Russell is új szerepben próbálja ki magát, hiszen az öntörvényű rendező soha nem merészkedett még ilyen közel a hollywoodi fősodorhoz. Ám a freudiánus fekete komédiát (Spanking The Monkey), modern screwball comedy-t (Gyagyás család), háborús szatírát (Sivatagi cápák) és egzisztencialista vígjátékot (Multik haza!) egyaránt jegyző Russellben még mindig maradt annyi nonkonform, őrült gondolat, hogy egy sokat próbált zsánerbe is friss vért tudjon pumpálni. A Napos oldal simán odatehető a polcra az amerikai függetlenek minimálisan formabontó, de szerethetően áramvonalas romkomjai mellé – valahova az (500) nap nyár és a Kótyagos szerelem közé.