A szerző különös állítása szerint nem nagyon olvasott drámákat, egyedül Szophoklész Oidipusz királyát emelte ki, ami Ács János rendezése miatt vált fontossá számára. Az alkotói folyamat, akár a drámatörténet legnagyobbjainál, a szöveg fölé kerekedik, maga a szöveg is a próbafolyamat alatt alakul ki, a féléves gondolkodói periódus után egy húsz-harminc oldalas szövegből formálódik véglegessé. A szerzőt leginkább érdeklő témák adják a kiindulási pontot, és ezek többnyire közéleti jelenségek.

A közös munka kiemelése ellenére a szerző leszögezte, hogy a darabok kilencvennyolc százalékát ő írja, viszont a mű létrehozásának folyamata közös. A politikával való viszonnyal kapcsolatban Pintér elmondta, hogy 2010 előtt kimondottan távolságtartásra törekedett a konkrét politikai témáktól, a jobb-bal megosztást szerették volna elkerülni, ám azóta változás történt, ami egyrészt a szélsőjobb előretörésével kapcsolatos, másrészt azzal a jelenséggel, amit frappánsan így fogalmazott meg: az előző kormány pénzt adott a színháznak, a mostani témát. A Szutyok című előadás volt ilyen értelemben az áttörés, ám az aktuálpolitika vékony jég: ha a színház értékes akar maradni, és el akarja kerülni a rossz politikai kabaré színvonalát, óvatosan kell bánnia vele.

A darabok készítését általában a szerző irányítja, de néha a színészektől érkező inspiráció, vagy akár a készen kapott műfaji-technikai keret is ihlető erővel bírhat. A közönség elvárásaira odafigyel, de saját elképzelései szerint gondolkodik színháza jövőjéről: Pintér természetesnek nevezte a félelmet attól, hogy egy idő után nem tud olyan pontosan és szépen fogalmazni, mint korábbi műveiben. Ez minden művésznél megfigyelhető, ebben az értelemben a megelégedés visszalépést jelent.

Szó esett még az írói módszertanról (négy óra naponta), a szerző kemény kritikusként ítéletetmondó édesanyjáról, önéletrajzi ihletettségről, a “kegyetlen" vagy “fájdalmas" színházról, mint legfőbb célkitűzésről. A fájdalmas területekre rátapintó művészet nem szadista, épp gyógyítani akar, ám ehhez elengedhetetlen némi sokkterápia. Winkler Nóra kérdésére, miszerint szívesebben élne-e egy jobban működő, de ezáltal kevesebb inspiráció nyújtó országban, Pintér így válaszolt: “Jól érzem magam tulajdonképpen". Színházát azért csinálja, hogy közönsége “sírjon és nevessen", ami szerinte, tekintetbe véve a közönség összetételét, nem is olyan egyszerű. Végtelenül szimpatikus volt Pintér válasza arra a kérdésre is, hogy van-e valami nagy terve, készül-e szuperprodukcióra: mindig csak a következő darabra koncentrál, az épp eléggé leköti, mindig a következő előadás foglalja le az energiáit, ennél nagyratörőbb terve nincs.

A bemutatón egy olyan koncepciózus, jó értelemben öntörvényű alkotót láthatott a közönség, aki nagyon közvetlen, de elszánt és céltudatos, a színházról pedig nagyon határozott elképzelése van. A kötet megjelenése – és ezt nemcsak a teltházas beszélgetés mondatja velem – drámairodalmunk egyik fontos eseménye.