A Weather Underground nem gombafejű rock’n’roll zenekar és nem is a meteorológiai intézet szakadár tanulócsoportja volt. Ez a ’70-es évek elején aktív, terrorista módszerekkel dolgozó háborúellenes csoport csalódott a Martin Luther King nevével fémjelzett békés polgárjogi mozgalomban, és úgy gondolta, erőszakos forradalomra van szükség ahhoz, hogy bármi is megváltozzon a nagykapitalista érdekeket érvényesítő Egyesült Államokban. A vietnámi beavatkozás ellen tiltakozó háborúellenes mozgalmat radikalizáló Weathermenek – akik ironikus módon egy Bob Dylan dal szövegéből kölcsönözték nevüket – rövid ideig Bonnie és Clyde szintű népszerűségnek örvendtek, a kapitalizmus szimbolikus helyszínein elkövetett bombamerényleteiket ugyanis hosszú évekig tudták úgy véghez vinni, hogy vezetőik állandó vendégei voltak az FBI legkeresettebb bűnözőit tömörítő listáknak. Miközben a mozimitológia egy kicselezhetetlen, omnipotens FBI képét sugározta, addig pár szakadár baloldali értelmiségi kámforrá vált az igazságszolgáltatás karmai között. A vietnámi háború vége után a szervezet felbomlott, tagjai feladták magukat, ám a legtöbbjüket felmentették, mert az FBI nagyrészt illegális eszközökkel szerzett ellenük terhelő bizonyítékokat.

Dokumentumfilmbe illő sztori – Sam Green és Bill Siegel forgatott is az eredeti WU-tagokat megszólaltató doksit 2002-ben –, amit most a színészből társadalmilag és politikailag elkötelezett filmrendezővé vedlett Robert Redford szedett elő az amerikai történelem egyik porlepte polcáról. Takaros családanyává érett ex-terrorista (Susah Sarandon) kapatja el magát az FBI-jal, ami a ’70-es évek óta rejtőzködő vagy épp új identitás alatt élő egykori Weathermenek körében tovagördülő, feltartóztathatatlan lavinát indít el. Rámenős, az etikát csak hírből ismerő fiatal újságíró csap le a témára, s három perc alatt leplezi le, amit az FBI-nak három évtized alatt se sikerült. Az ifjonc Ben hipszter szemüvegével rögtön átlát Jim Granten, egy nevenincs kisváros bona fide ügyeket vállaló, tizenéves forma kislányát egyedül nevelő ügyvédjén, akit ’71 óta keresnek egy biztonsági őr meggyilkolásáért. Grant, azaz Nick Sloan a Bourne-filmek óta botladozva nyomozó CIA-hoz hasonmód ügyetlenkedő FBI és a fene nagy szemüvegkeretét minden apró-cseprő ügybe beleverő újságíró elől menekülve, egyesével keresi fel hajdanvolt tettestársait, hogy segítsenek lokalizálni egyik főnöküket, Mimit, akitől Grant azt reméli, tisztázhatná a nevét.
Papírforma alapján nosztalgikus hangvételű thriller A hallgatás szabálya, hiszen menekülő kisembertől fekete bőrű FBI-főnökig és nagyszájú, de kisstílű firkászig mindenki lohol itt, akinek egy hollywoodi thrillerben iszkolnia kell. De ahogy a néhanapján kocogni induló Grant (film geekeknek ez kikacsintás a Maraton életre-halálra című opusra) levegő után kapkodva kifullad, úgy magából a sztoriból is gyakran kifogy a szusz. A nyomozás elkalandozik és meg-megáll, a bűnügyi szál fordulatai orra buknak az idétlen megoldásokban (még egyszer: a kisvárosi mitugrász tollnok hülyét csinál a komplett FBI-ból!), s az amúgy magabiztos kezű rendező csupán elvétve szuszakol pulzusnövelő suspense-blokkot a cselekménybe.

Ám az öreguras tempó elgondolkodtató filmet eredményez, olyannyira, hogy A hallgatása szabálya egyértelműen izmosabb, mint a Lincoln-merényletből kortárs parabolát faragó A cinkos vagy az afganisztáni háborúhoz hozzászóló Gyávák és hősök. Egyszerűen azért, mert a társadalmi-politikai elkötelezettség álcája alatt a megmondóember szerepébe kényszerült Redford ezúttal keveset akar a szánkba rágni: nem érdekli az egykor tetemes ellenérzést kiváltó Weather Underground tevékenységének (morális) megítélése, nem akar utólagosan igazságot osztani. Inkább az amerikai történelem egy forrongó időszakából előcitált karaktereket tanulmányozza, és próbálja felfejteni, hogy milyen sorsokra utalnak az arcokra rakódott ráncok, mennyi bűntudatot vagy épp büszkeséget tükröznek a továbbra is élénken villogó forradalmár szemek. A filmbe ugyanis nem az emberhajsza, hanem az azt tarkító megállók fecskendezik az adrenalint, mikor is Redford régi színészcimboráival társalog a ’60-as, ’70-es évekről és annak kulturális miliőjéről. S habár a mű élesen elhatárolódik a végstádiumában emberi életeket az Ügynek alárendelő, terrorizmusát végletekig racionalizáló szervezet eszméitől, mégis csípős kontrasztba állítja a szociális elkötelezettséget piedesztálra emelő ’60-as, ’70-es évek lázadó szellemeit a mai, céltalanul sodródó és ideálmentes munkákban karriert építgető fiatalokkal.

Redford filmjében a Ben Shepard újságíró-antihősön csattan az irónia ostora, az egykor kormányt döntő, Watergate-botrányt leleplező Washington Post munkatársat alakító Redford (Az elnök emberei) kíméletlenül egrecíroztatja a cél érdekében ártatlanokat bemocskoló, információit megvesztegetéssel és megtévesztéssel szerző Shepardot. Sajnálatos, hogy hiába akadnak Bennél árnyaltabb megrajzolt karakterek, a fiatal mitugrászt túljátszva alakító Shia LaBeouf kapja a legtöbb játékidőt és a fiatalsággal alanyi jogon járó szerelmi szálat. Pedig mellette olyan legendák játszanak a történet leálló sávjában, mint az egykori forradalmárból piti marihuána-csempésszé süllyedt, de elveihez körömszakadtáig ragaszkodó Mimit keményre formázó Julie Christie, a lelkes egyetemi tanárrá vált, a Weathermenekre dühös proteszt-tüntető Richard Jenkins, vagy a nyugdíjba vonult, simlis rendőrkapitányt rutinnal hozó Brendan Gleeson. Tetszetős, ahogy Redford felvillantja a mozgalmi szerep mögött a jellemeket, amikből következtetni is lehet a "forradalomban" betöltött pozíciókra – a legsikerültebb talán a minden kapcsolatából továbbálló, örök sodródó Mimi portréja, akit legalább annyira hajt politikai elkötelezettsége, mint a konvencionális életmódot elutasító, nyughatatlan jelleme.

Tagadhatatlan, hogy Redford túl sok szálra bontja szét filmjét, és nem tudja azokat úgy összefűzni, hogy kielégítse az agyonvágott, bespeedezett bűnfilmeken felnőtt generáció igényeit. Ám az önmagukon csak a képregényfogyasztás irányába túlmutató szuperhős-filmek egyeduralmának korában dicséretes, ha valaki még arra is használja digitális kameráját, hogy gondolatokat ébresszen a maga ráérős, kimért tempójában. Redfordnak nem ezt a filmjét fogják agyonhivatkozni a filmtörténet-könyvek, de aki csak minimálisan is kedvelte a ’70-es évek hollywoodi thriller-termését, az nyugodtan ugorjon fel A hallgatás szabálya nosztalgiavonatára.