Mi persze ott voltunk már nyolcra, de úgy tűnt, ezzel viszonylag egyedül voltunk, kicsit még sétáltunk, végülis szép idő volt, aztán fél kilencre visszamentünk, hátha. Addigra azért többen voltak, a pincéből már a hangolás-beállás nesze szűrődött fel, szóval maradtunk, leültünk, pogácsáztunk, Scrabble-ztünk, aztán egyszercsak előbukkantak a zenészek is.

Némi iszogatás után, úgy negyed tíz körül szóltak, hogy lassan kezdenének, nekünk meg mondták, hogy nyugodtan vigyük le magunkkal a játékot, legalább tudni fogják, ha jó a koncert, akkor ugyanis tuti abbahagyjuk. Mi persze azért rebelkedtünk és kitartottunk a koncert végéig, de az első lefogott akkordok után a masszív fölényem látványosan alábbhagyott, majd ki is kaptam.

Kíváncsian vártuk a beharangozó szerinti zenei és politikai anekdotákat és dührohamokat, no meg az anticipált sírást, de azok sajnos/szerencsére ebben a formában elmaradtak. Az viszont még így is kiderült, hogy a Lamm-Dés páros simán lehetne a magyar Flight of the Conchords, akiknek egy-egy videóját úgy négy és harminc millió között nézik meg a Youtube-on. Íme egy remek Bowie-paródia:



Az új-zélandi zenés-humorista-parodista páros stadionokat tölt meg egy-egy estére, zeneileg jóval tehetségesebb hazai reinkarnációuk a hűvös pincehelyiségben is simán görcsbe rándította nevetőizmainkat. Kár, hogy a Dés által beígért kortárs zenész-paródiát végül Lamm nem vállalta.

Az este setlistje nem volt a legbonyolultabb, és bizonyára a leghosszabb sem, de a bő órás koncert ezzel együtt komplett volt, nem maradt bennünk hiányérzet. A három jazz-standard, a két saját szerzemény és az elmaradhatatlan Paul Simon-feldolgozás, a 50 ways to leave your lover, no meg a dühös vicces történetmesélések bőven kitöltötték az estét.

Elfogultság nélkül azt hiszem, nem nagyon tudok még olyan hazai angol kiejtést, mint Lamm Dávidé. Nem erőltet, nem majmol, nem modoroskodik, a legnagyobb természetességgel csúsznak ki az angol szavak és dalszövegek a száján, mindezt pedig olyan énekhangon teszi, ami egyszerre lágy és rekedt, tiszta és megbízható. Dés András pedig gondolom, bármit megszólaltat, amit csak elé tesznek, most épp egy doboza, a combjai és egy bokacsörgő álltak rendelkezésére, de neki, és így nekünk is, ez bőven elég volt.



A számok között pedig megtudhattuk, hogy a düh szó hallatán mik jutnak először a Google eszébe (néhány düh-levezetési játékot már le is töltöttem, sajnos a kedvencemet a zenészek nem említették), no meg azt, hogy Lammban mitől megy fel a pumpa. Nem meglepően elsősorban attól, ha nem fizetnek neki, és persze, ha beszólnak a gitárja miatt. Itt már Dés is csatlakozott, a hangszerfaktor uganis egy olyan zenésznek, aki kannán (is) játszik, extrán számít.

Aztán taxis jeleneteken keresztül tematizálták a dühöt. Dés, Lammot is meglepve élte bele magát a söfőr szerepébe, kiválóan játszotta el a rá osztott karaktert, az imitált párbeszédek betekintést adtak a zenészek éjszakáiba és abba, hogy a Dávid keresztnév milyen sztereotípiákat indít be a sofőrökben.


Az este legszórakoztatóbb része minden bizonnyal a jekatyerinburgi jazzfesztivál élményeinek átadása volt. Az izraeli dixie-land együttes, a véresre sütött csirkék, a fekete krumplik és a csak fehér golyókat tartalmazó billiárd monty pythoni magaslatokba emelte az estét, viszont a repülőn részegen, melleket fogdosó Lamm történetét hallva már úgy éreztem, érvényes a koncert korábbi pontján elhangzott mondat, miszerint "Előttem a közönség, mögöttem a szakma, közben meg a magánéletem."

S minthogy ahhoz nem sok közöm van, zavaromban újra a Scrabble felé fordultam, ötlet híján gyorsan odabiggyesztettem az egyed szó elé egy l betűt, ezzel bezsebeltem nevetséges kilenc pontot, majd elmerültem az utolsó szólamokban.