Még régebbre nyúlik vissza a történet, mert magyar és bolgár szakon kezdtem. Utána indult el a mozgóképelmélet és pedagógia program első évfolyama. Arra felvételiztem, és így kerültem a film közelébe elméleti szinten. Ezzel párhuzamosan pedig eljutottam egy MAFSZ és KVB által szervezett filmes táborba. Valahogy ott ragadtam a MAFSZ-nál, és egyetem mellett náluk dolgoztam, mindent, amit csak lehetett. Egyszercsak megjelent az első digitális vágócomputer, a Video Machine, amelyet összerakhattam, kipróbálhattam, és így kezdtem vágni. Közben csináltam én is saját super 8-as filmeket, de a három év alatt, amíg  a MAFSZ-nál voltam, oda jutottam, hogy mindenképpen vágni akarok. Akkor alakult úgy az életem, hogy kijöttem Berlinbe, ez volt 2000-ben. Körülnéztem, hogy hova lehet felvételizni, egy évig tanultam németül, és felvételiztem. Érzésre viszonylag idősen. Mondjuk a főiskolán a vágók átlagéletkora magasabb, mint a rendezőké. Az a közeg, ami a főiskolán volt és van, valamilyen szinten hasonló ahhoz, amit Magyarországon a független filmes körökben megéltem. Nem teljesen szakadt meg a folytonosság.

 

 

A Roehler-filmekben az asszisztensi munkát már akkor végeztem, amikor alig beszéltem németül. A mázlim az volt, hogy a vágó bolgár (Gergana Voigt – R. D.), és én félig bolgár vagyok. A vágóval jól tudtam kommunikálni, a rendezővel pedig amennyire kellett.

 

 

Kapcsolati tőke, kitartás, szerencse.

 

 

Nem, teljesen véletlenül alakult így. 2009-ben végeztem, és rádöbbentem, hogy már nem járok többet egyetemre, nem az lesz a dolgom, hogy azért nézzek filmeket, hogy utána a diáktársaimmal beszélgethessek róluk. A diplomavédésemen megkérdezte egy tanárom, gondoltam-e már arra, hogy tanítsak. Mondtam, hogy nem, de majd ha megkérdeznek, akkor elgondolkodom. Egy évvel később hívott fel egy volt tanárom, aki kapott egy ösztöndíjat, ezért helyettest kerestek: ha gondolom, jelentkezzek az állásra. Magamtól nem lett volna merszem egy ilyen állásra jelentkezni.

 

 

Sokfélét. Amelyiket nagyon szeretem nem egy hagyományos óra. Az a neve, hogy Montageforum (www.montageforum.de). Két hetente van lehetőségem meghívni egy filmet és a vágóját beszélgetni. Teljesen szabad kezem van abban, hogy kit és mit hívok meg, és abszolút jól lehet tágítani az iskola horizontját. Ezen kívül mindenféle gyakorlati órákat tartok.

 

Változó, attól függően, hogy dokumentumfilm vagy játékfilm.

 

 

A dokumentumfilm gerince nincsen előre megírva, mint ahogy egy játékfilmben a forgatókönyv. Meg kell talaláni a gerincét az anyagból. Vágó szemszögből hálásabb munka, mert teremtesz valamit. A módszer változhat attól függően is, hogy milyen körülmények között kell vágni, vagy mennyi idő van rá. A rendezőn is múlik, mert van olyan, aki folyton ott ül mellettem, az első pillanattól az utolsóig, és van olyan, aki csak bizonyos pillanatokban jön oda. Nem is arról van szó, hogy mennyi szabadságom van, hanem, hogy mennyi időt töltök egyedül a vágószobában. Ha együtt vágok a rendezővel, akkor kompromisszumot kell találni az ő és az én módszerem között, egy közös módszert. A nagy füzetnél a filmet már leforgatták, sőt, el is kezdték vágni, amikor Szász János úgy döntött, hogy Berlinben szeretné folytatni a vágást. Először egy trailert vágtunk együtt, és utána mondta, hogy akkor csináljuk.

 

 

A regényt ismertem, és nem akartam még egyszer elolvasni. A forgatókönyvet elolvastam, de igazából azt is elég hamar elfelejtettem. Nagyon kevés időm volt, vágás közben ismertem meg az anyagot. Aztán kijött Szász János Berlinbe, és együtt dolgoztunk.

 

 

Első lépésként a film nyersanyagát együtt megnézni jó. Az nagyon sok mindent elárul arról, hogy a rendező mit lát benne. A film stílusáról sokat beszélgettünk Jánossal. Hogyan tudjuk az eredeti regény alany-állítmányi stílusát filmes eszközökkel elérni. Azután eljön az a pillanat, amikor először belevágok a nyersanyagba. Olyan, mintha egy vadidegen emberrel kellene egy hosszú úton egy kupéban ülni, és megfogni a kezét. Amikor megismerem, hogy mik a gyengéi vagy az erősségei, akkor egyre bátrabb leszek én is, és egyre jobban tudok viszonyulni hozzá. Először minden jelenetet összevágok a forgatókönyv szerint. Ez is egy szintje a megismerésnek. Ennek a fázisnak a végére összeáll az ú.n. first assembly – egy kicsit formátlan test, ami azért már világosan jelzi, merre lehet vele elindulni. És itt kezdődik el az igazán izgalmas munka, ekkor kezdi el saját életét élni az anyag, ekkor kezd filmmé formálódni. Ilyenkor legalább két szinten alakul a film – dramaturgiai makro szinten, és a vágások mentén mikro szinten. A nagy füzetnél is volt például olyan, hogy még a finomra vágás folyamatában is tízszer végignéztük egy jelenet muszterét, mert mindig más szempont alapján kerestünk benne egy gesztust vagy tekintetet.

 

Azt nem élem át, amit a stáb átélt. Ők a forgatásnak a valóságát élik meg, én meg az anyag valóságát. Most történt meg életemben először, hogy bőgtem, miközben megnéztük a nyersanyagot. Azért, mert a fiúk amatőr színészek, nagyon beleélték magukat a szerepbe. Amit Molnár Piroska is mondott a sajtótájékoztatón, hogy folyamatosan helyzetben tartotta őket, és ugyanolyan kemény volt velük a forgatási szünetben is, nehogy összebarátkozzon velük. És azt látom, hogy amikor vége a jelenetnek, még mindig zokog a fiú. Megnézed egyszer, kibőgöd magad, majd megnézed mégegyszer, és akkor kezdesz el gondolkodni, hogy hogyan vágod úgy össze, hogy ez átjöjjön. Aki nézi, nem tudja, hogy ez most műkönny vagy igazi.

 

 

Mindenkinél más, nagyon egymásra kell tudni hangolódni. Vannak rendezők, akik minden vágópontot pontosan meg tudnak és akarnak határozni.  Van, aki az összevágott anyagot nézve tudja csak megmondani, hogy jó irányban halad-e a film. A rendező vágás közben a hátam mögött ül. Ez egy fura helyzet, hiszen úgy beszélgetünk egymással, hogy én nem nézek hátra. És együtt verekedjük át magunkat a nyersanyagon. Jánossal a trailer összevágása arra nagyon jó volt, hogy lássam, a rendező mit szeretne az anyagból kiszedni. Másrészt azt éltem meg nagyon intenzíven, hogy mennyire érzékeny egy rendező a saját anyagával, közvetlenül a forgatás után. Hogy mennyire törékeny ez a viszony, miképp kell megteremteni egy olyan helyzetet, amelyben a rendező elfelejti a forgatást. Nehéz anyag volt, gyönyörű, nagyon intenzív, de bizonyos szempontból nehezen összevágható. 

 

 

A Christian Berger által felvett képek frontálisak és statikusak. Ez egyfajta formai megoldás Agota Kristof nyelvezetére. Nagyon lassú ritmust hordoznak magukban a képek. A vágással kicsit ellene dolgoztunk az anyagnak, ami rizikós tud lenni. Emellett van dramaturgiai mozgásterem is. A felvett jelenetek 20 százaléka nincs benne a filmben vagy rövidebben van benne. A nagy füzet egyik nehézsége például az volt, hogy a füzetet, a naplót hogyan használjuk, hogyan vezetjük be, hogy se túl sok, se túl kevés ne legyen. A filmnek az elbeszélése elég szakadozott, úgy gondoltuk, ez akkor működik, ha a leckékre épül, ezt viszont a naplóhoz kell kötni, hogy a néző megértse. Egy további kört jelentett a vágásban, hogy a napló, mint kép, és a napló, mint szöveg hogyan kerüljön bele. Hogy a naplószöveg mennyi legyen, hogyan legyen megfogalmazva, mit csinál a képpel a szöveg. 

 

És nehéz volt még, hogy voltak jelenetsorok, melyek egymásra épültek, ezért nem lehetett őket kivenni, mert összedőlt volna az egész. A film közepén megjelenik egy csomó szereplő, és mindegyiknek van maximum két jelenete. A mellékszereplők szálainak vezetése a filmen belül nagy meló volt, és voltak lehetőségek dramaturgiai módosításra. Az első lecke is, amelyben elkezdik egymást verni a gyerekek, változott abban, hogy hogyan jutunk el odáig. Sokkal hosszabb volt az eleje.

 

Összességében fél év volt. Három hónap alatt jutottunk el az első nyersvágásig, utána pedig ide-oda ingáztunk Magyarország és Berlin között. Elég hányattatott sorsa volt a filmnek ebben a koprodukciós helyzetben, a Magyar Nemzeti Filmalappal és a Hunnia Filmstúdióval a tisztázatlan hatáskörök miatt nem volt mindig konfliktusmentes a viszony. Az volt az érzésünk, hogy nagyon nagy elvárás van a filmmel szemben, mert ez az első produkció, ami az új filmfinanszírozási rendszerben készül el, és ez egy ideig nagy nyomást helyezett ránk a vágószobában. Van az a nézet, hogy vágást nem lehet befejezni, csak abbahagyni, és ez jobban vonatkozik erre a filmre, mint amiket eddig csináltam, de szerintem jó ponton hagytuk abba, egy olyan ponton, amellyel mindketten azonosulni tudunk, én is, és János is.