Második nap, gyűlnek az emberek. Például Tolvaj Zoltán, egyben valószínűleg az egyetlen ember, aki nem vette igénybe a tábori sofőrszolgálatot, és kigyalogolt ide a nagymarosi révtől – nem kis kihívás, hiszen nála van egy vaskos Oravecz Imre-kötet, amit dedikáltatni szeretne az este 5 órától fellépő szerzővel. Vele Hansági Ágnes beszélget, elsősorban a Kaliforniai fürj és az Ondrok gödre című kötetekre koncentrálva. A líra kontra próza kérdés gyorsan háttérbe szorul a kivándorlás problematikája mellett; Oraveczet elsősorban a migráció drámája érdekelte. Járnak vele előnyök is, például ingyen használhatta egy amerikai kisváros könyvtárát, ám ha annyi kint töltött év után hazajön valaki, az már nem ugyanaz az ember. És az amerikaiak nagyon szigorúan bánnak az utcán vizelőkkel – meg azokkal is, akik nem vizelnek ugyan, de ilyen társaságba keverednek. Hansági Ágnes a nyelvvesztés lehetőségéről kérdezi, amire Oravecz azt válaszolja: minden iskolás gyerek ugyanolyan akar lenni, mint a társai, és hiába szeretnék a szülei, hogy legalább otthon magyarul beszéljen, valószínűleg angolul akar majd. A moderátor felveti, hogy lát-e bármi párhuzamot a múlt század eleje táján kivándorlók és a mostaniak között, amit Oravecz nem tart lényegesnek: a migráció tekintetében főként a személyes vonatkozások érdeklik.

Vacsora után Kovács András Ferencet faggatja Korpa Tamás, aki az első kérdését Kovács András Ferenc és alteregói soraiból ollózza össze. Kovács András Ferenc meg is jegyzi, hogy szép szabadverset írt a moderátor kérdésnek álcázva. Az alakmásokra / travesztált szerzőkre jellemző, hogy nehezen hozzáférhető és egymással nehezen összeegyeztethető költészeti hagyományok talajából keltek ki, legalábbis Korpa Tamás szerint, de nem minden esetben igaz ez: Eliot romániai recepciója annak idején erős volt, Szilágyi Domokos például rendszeresen idézte a hosszúverseiben. Szóba kerül még a próza kontra líra itt is: "nekem nincsenek történeteim" – mondja Kovács András Ferenc. Vele közös szerelmünk (bár erről Kovács András Ferenc feltehetően nem tud, de azért ideírom, hadd érezzem már jól magam), az ókor, és elsősorban a görög-római mitológia mint ihletforrás, tápanyag, játékterep egy kiváló latinistával, Révay Józseffel való találkozásnak köszönhető, aki "nem azonos a kultúrpolitikussal".

Korpa Tamás nagy rajongója Lázáry René Sándornak, Kovács András Ferenc viszont, úgy tűnik, nem: "Lázáry, ez ilyen furcsa. Dilettáns, hiszen életében nem közölt egy kötetet sem. Nemhogy sokat írt volna, mert azt sem. Most meg, a halála után már végképp nem." Nyilván felröhög a hallgatóság, amit Kovács András Ferenc a következőképpen kommentál: "Az mindig jó, ha a költő halálán kacagnak."

A poén miatt meg vagyok véve kilóra, nem is tagadom, pedig száz éve az államvizsgára készülés alatt egy napom maradt arra, hogy az OSZK-ban átfésüljem az összes KAF-kötetet, mert a kidolgozandó tételhez nagyjából csak az ő szövegei szolgáltattak megfelelő anyagot, úgyhogy áradozni fogok – régen nevettem ennyit irodalmi esten úgy, hogy nem bakizás vagy provokáció volt az oka, hanem olyan kijelentések hangzottak el, amelyeknek tartalma is volt, mégsem szájbarágósan. A szerző elmeséli nekünk, milyen arányban száműzött vagy fejezett le költőket Augustus császár, aki mellesleg olvasott ember volt, és hát pont ezért. Kavafiszt is szeretem, mármint Kavafisz-Kavafiszt, amióta tizenévesen megtaláltam még a debreceni városi könyvtárban egy évszak-antológiát, és abban egy olyan gyönyörű Kavafisz-verset, hogy már nem is emlékszem, a nyár vagy az ősz szekcióban olvashattam, de mindegy is. Pedig nem is fordítottak le tőle túl sok szöveget magyarra, ami nagy kár, mert ő egy "felgerjedt Füst Milán". Amikor pedig Kovács András Ferenc Weörest idézi, azt az ő hangján teszi meg – igen, azon a cincogó hangon, amit mi már legfeljebb felvételekből hallhatunk. Így oldódik az alakmások és átiratok átláthatatlan alakzatokba rendeződő intarziája az intertextualitás zavaros vizében, mert mint megtudjuk, Weöres Sándor-i verset csak Weöres tud írni, akkor is, ha Kovács András Ferenc írja. Meg azt, hogy Firenzébe sohasem menne, mert Hannibal ott garázdálkodik, de én ezek után nagyon remélem, hogy nem lenne szíve megenni – emlékeim szerint Petrarcát idéz a második részben.

Mire a bemutatkozó könyvkiadók ősszegyűlnek, sajnos besötétedik, így elég kínos helyzetbe kerülök: nem tudok jegyzetelni. Egyetlen állólámpa teremt Caravaggió-i atmoszférát a kiadók képviselői arca körül, mint egy hegyoldalban rekedt szentjánosbogár. Pedig hasznos információkkal látnak el: egyrészt örülünk, hogy az Európa Kiadó például nyit a magyar szerzők felé is, mint Elekes Dóra mondja, vagy hogy a Forum Kiadó kifejezetten támogatja az elsőköteteseket Virág Gábor szerint. Kukorelly Endre a Kalligram képviseletében szólal meg ugyanebben a témában: ők azért szigorúbbak, de ha úgy látják, lehet a későbbiekben futtatni egy szerzőt, bevállalják. A Scolarnál viszont "nem gondozzák, hanem megveszik az írókat". Ha valaki meg annyira kétségbe van esve, hogy a saját pénzéből áldoz arra, hogy kiadják, azt nagyon rosszul teszi Mészáros Sándor szerint, mert jó eséllyel a raktárban fog porosodni a párszáz példány. Szóval nem árt tájékozódni. Nálam is verte már ki egy hasonló mondat a biztosítékot, amit Elekes Dóra idéz, és az a szerkesztői munka létjogosultságának kétségbe vonása: "Miért, ha már megírtak egy könyvet, az nincs készen?" Nem, és ez után minimum káromkodni illik.