Horváth Csaba irodalomtörténész első kérdései a regény fogantatása, születése körül jártak, s Bereményi Géza elárulta, hogy a könyv egy valós történetet, az életét meghatározó szakaszt dolgoz fel. A könyvben szereplő Dobrovics – Bereményi alteregója – már A svéd királyban (e könyvet annak idején Császár István méltatlanul feledésbe űzött magyar író köszöntötte egy írásában), a szerző első novelláskötetének írásaiban is szerepel mint fiatal, ígéretes, tehetséges író. A könyv egyik szereplője, Doxa, közismertebb nevén Dixi, aki a régi éjszakák hideg cementjében lépdelő szellemi (al)világ köreiben nagy népszerűségnek örvendett, s kevés olyan éjszakázó, öregségig kopott író-értelmiségi van, aki történetesen ne találkozott volna vele, vagy egy neki tulajdonított, emlékezetes megjegyzéssel, szállóigévé nemesült, meghökkentő mondattal. Bereményi is megjegyzi, hogy tudomása van arról, a rajongók – fiatalok is – alakítottak egy emlékoldalt Dixinek. Ez a Dixi sokáig azt hitte, hogy Bereményinek és neki közös az apjuk, később abban a hiszemben élt, Bereményivel unokatestvérek. Bereményi elmondta, úgy egy év alatt írta meg a könyvet, s meglepően hamar, az elkészülte után másfél hónappal rá meg is jelent a Magvető Kiadónál.



Horváth Csaba beszélt arról, hogy szerinte sokan a Bereményi–Cseh Tamás dalokból ismerik a hetvenes éveket, azt a dalokban megszülető és mindent elöntő tejszerű atmoszférát –, s az a tipikus, elázott kocsmapultokkal, hátratolt műanyagszékekkel, hajnali, hideg kávékkal, útlevelekkel, suttogásokkal és titkolt politikai nézőpontokkal telehordott fáskamra a hetvenes évekből a Bereményi szemüvegén át objektivizálható-élvezhető.

Horváth Csaba aziránt is érdeklődött, hogy nem gondolta-e a szerző, milyen jó kis film születhetne a könyvből, már csak a regény filmszerű jelenetei, vágásai okán is. Bereményi határozott nemmel felelt, ezt kifejezetten epikának szánta, semmiképp nem lesz film a történetből.

Bereményi beszélt a nemzedékek közti különbségről: az ő nemzedéke lenézte, megvetette egy darabig a szülei nemzedékét, a negyvenes években élőket. Ez az álláspont valósul meg a Bereményi–Cseh Tamás dalban, a Születtem Magyarországon címűben.
 
Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
 
Bereményi igyekezett a gyerekkorából kihalászott, az otthon elhangzott szavakat, kifejezéseket átmenteni a regénybe. Ezek kicsit sokszor fordulnak elő a könyvben, mondta utólag. A Vadnai Bébiben található szereplők mind megtalálhatóak a valóságban, a könyvben természetesen álnéven, kicsit torzítva szerepelnek. Vadnai Éváról, Dixi édesanyjáról megtudhattuk, hogy zsidó nő volt és egy antiszemita férfibe volt fülig szerelmes: ő volt Dixi apja. Annak idején megkérte Bereményit, hogy tartsa ezt titokban, soha ne mondja el Dixinek. Tehát Bereményi úgy élt a barátja mellett, úgy evett, gondolkodott, lélegzett a közelében, hogy ismerte az élettörténete start-pontját, Dixi ezzel szemben egy titok után kutatott eredménytelenül. Bereményi Bébinek tett ígéretét mindvégig megtartotta. Dicere perfacile est, opus excellere molestum.

Horváth Csaba kíváncsiskodott a regény szerkezetéről, ezt Bereményi nem nagyon taglalta, inkább arról beszélt, hogy többek véleményét kikérte a regénnyel kapcsolatban, s utána az ő szemszögükből olvasta át a Vadnai Bébit. Ez a hatvanhét éves Bereményi második regénye. Nem siette el, jegyezte meg a beszélgetőtárs. Igen, ő közben néha-néha novellákat írt, filmeket rendezett, dalokat szerzett. Első regénye, a Legendárium is családi történetet dolgoz fel, akárcsak az Eldorádó című film és annak kultúr-szocio körzete.

A beszélgetés után tornyozódott a sor, s Bereményi Géza is dedikálásra készen állt, megnyugtatóan nézve szét a pompafényben úszkáló giccs-teremben. Amúgy a könyv legjobb tudomásom szerint tollal, nem laptopon vagy számítógépen íródott, legalábbis Bereményi Géza ezt mondta, amikor abban a nevezetes Maros utcai lakásban beszélgethettem vele.

Valahogy olyan varázslatot teremtett Bereményi, mosolya, gesztusai, páratlan mesélőkedve, jó értelemben vett könyvajánlója, hogy itthon újból elővettem a könyvet, amit, pontosan a Bereményi taglalta probléma miatt, miszerint mi közöm nekem a hetvenes évek nemzedékéhez, mi közös problémám lehet nekem velük a húszas éveim végén, elsőre félretettem. És Bereményi kíváncsivá tett, felmelegítette a kedvem, mint egy budai utcában elrejtőzött, a háború simogatásába beleroppant ház negyedik emeletén a munkanélküliek a paprikás krumplit.