Alig fiatalabb, mint Philip K. Dick volt, amikor meghalt. Ironizál is ezzel: az 52 csak a húszas éveinkben tűnik matuzsálemi kornak, 50-hez közel már igazságtalanul korai a halál. Márpedig Dick ennyi idősen ment el. Igaz, Rick szerint talán az az eszméletlen mennyiségű drog is közrejátszhatott ebben, amely többek között az A Scanner Darkly-t is ihlette.

A vetítés utáni közönségtalálkozón vagyunk, ahol rögtön az anyagiakra térünk: a film hatmillió dolláros költségvetéséből kétmillió a könyv jogaira ment el, igaz, Linklater állítólag szabályosan könyörgött Dick lányainak a jogokért – megkapta, segítettek a helyszín kialakításában, a kellékek kiválasztásában, és aztán elégedettek is voltak a végeredménnyel. Sőt, az egyik lány saját példányát ajándékozta a rendezőnek, hálából az apa szellemi örökségéhez való hűségért.

Más Dick-adaptációkhoz képest talán azért is találták a Linklater-féle verziót hitelesebbnek, mert ez a film kísérletet sem tesz a filmes realizmusra, lévén animáció. Igaz (újabb műhelytitok), a hús-vér színészekkel (Keanu Reeves, Robert Downey Jr, Winona Ryder) leforgatott és összevágott anyagot több mint másfél évig animálták: az utómunkának ezt a szakaszát a rendező fanyar iróniával így jellemzi: a fene se érti az animátorok (talán hat ember dolgozott csak ezen a filmen párhuzamosan) gusztusát, hogy ilyen pepecselős melót választottak. Őt magát annyira idegesítette a csigatempó, hogy hetente egyszer rájuk nézett, aztán csinálta a többi dolgát. Az ironikus lekicsinylés egyértelműen vicc, hiszen a film, ami nálunk az AniFesten szerepelt már, sokkal komplexebb képi világot nyújt, mintha valamilyen animációs programmal felülírták volna a leforgatott nyersanyagot. Sőt. Elég, ha az egész testet beborító, láthatatlanná tevő köpönyegre emlékeztető, futurisztikus Akárki-álruhára gondolunk, amely a szó szoros értelmében szédítő látvány, és egyúttal összetett képi metafora: a fizikailag másodpercenként változó külső előrevetíti a személyiség diffúzzá torzulását.

A közeljövőben, a kaliforniai Narancs megyében játszódó történet szerint Bob Arctor rendőr fedőnéven beépül saját haverjai közé. Célja, hogy megfigyelje őket, és információkat szerezzen a Substance D nevű drogról, melynek maga is fogyasztójává és áldozatává válik. Ez az anyag ugyanis félelmetes módon roncsolja az agy- és idegsejteket (a szürke- és fehérállományt), nemcsak hallucinációkat okozva, hanem komolyan károsítva a bal agyfélteke működését. Ha jól értem Arctor szubjektívjéből, a jobb félteke ugyan kompenzálni próbál a sérült idegpályákért, de ezáltal kvázi vetélkedés alakul ki a két félteke, a kognitív és a percepciós funkciók között. Az eredmény: komplex pszichiátriai és neurológiai tünetegyüttes. Arctor a drog hatására nemcsak fizikailag sérül. Nem kevéssé ironikus az a jelenet, amikor a két orvos közli vele, hogy mi baja (a fentiekben az ő diagnózisukból merítettem). Arra a kérdésre, hogy a sérülései maradandóak-e, a két orvos közül az egyik megnyugtató választ adna (valószínűleg idővel visszaszorulnak a tünetek), de a másik azonnal helyesbít: ha lesz is javulás, valószínűleg csak részleges, és az idegrendszert ért károsodások örökké megmaradnak. A neurológiai vizsgálat bemutatása a laikus számára bármennyire túlhajtottnak tűnik is, hiteles, az életben pont ilyen vizsgálatokat végeznek: csukott szemmel felismerni triviálisnak tűnő tárgyakat csak annak nevetséges, aki még nem találkozott ilyesmivel.

A drogok által kiváltott hallucinációk bemutatása is felkavaró: a mindenütt rovarokat látó a junkie, az összeesküvés-elméletet gyanító házi droggyáros kényszerképzeteinek ábrázolására az animációnál hitelesebb műfajt nem is lehetne találni. Az utóbbit alakító Downey egyébként, Linklater egy anekdotája szerint, azért játssza olyan hitelesen a rendőrségen is kisollóval a haját nyirbáló, teljesen zakkant, politoxikomán, otthoni laboratóriumában aeroszol, lufi, és fagyasztórekesz segítségével kábítószert előállító dögészt, mert mint szokta mondani, húsz éve végez kutatásokat a témában.

A beszélgetésen Linklater nem állja meg, hogy a nyilvánvaló képi allúziók mellett ne hivatkozzon verbálisan is Burroughsra, méghozzá egy aranyköpésével: Hogyan definiáljuk a skizofrént? A skizofrén az, aki tudja, mi is történik valójában. Ezt már a filmjeiben (lásd pl. az első szombaton vetített 96-os Suburbia) visszatérő összeesküvés-elméleteket érintő kérdésre adott válaszának is a része. Az összeesküvés nem más, mint alternatív információ – újabb irónia.

Jó hír viszont a Before Sunrise/Before Sunset szerelmeseinek, hogy hamiskás mosollyal az arcán ugyan, de nem utasította el kategorikusan egy lehetséges harmadik rész leforgatásának lehetőségét – feltéve persze, hogy lesz megint mondanivalója a két emberről. Addig is, üzeni, hallgassuk [a]http://www.imdb.com/name/nm0000365/[/a] [text]Julie Delpy[/a] új lemezét – épp feleannyi idő alatt rakta össze, mint amennyi időbe [a]http://wip.warnerbros.com/ascannerdarkly[text]A Scanner Darkly[/a] animációs munkálatai kerültek.