De effélékre sem idő, sem kedv nincsen a Fesztiválzenekar zenéje mellett, nyitányként Dohnányi keringőjével a Pierrette fátyla című balettből – mire véget ér, mindenki néma, fülel és figyel, légy se zümmög, mondhatnánk, de találóbb inkább a kutya se vakkant, vagy a csöppnyi gyerek sem sír fel szófordulat – hogy csak a jelenlevőkről beszéljünk. Aztán Ravel keringője jön (La Valse), melynek kezdő hangjai a vakító napsütésben is mintha köd mögül gomolyognának elő, s záró dallamai vihart hoznának… (Több Ravelt kéne hallgatni, gondoljuk, s hálásak vagyunk Fischernek, hogy megmutatta a megannyi egybegyűltnek, a Bolero nem minden.)

Josef Strauss tökéletes folytatás – a vihar elült, a Szférák zenéje megnyugtat, andalít, ugyanakkor lenyűgöz. Sibelius Valse tristeje újabb hangulat, újabb simítás a léleknek, s a zene végképp a szponzor ingyen-papírszékébe szögez, elfeledteti az állókkal a láb zsibbadását – Fischer pedig beavat e keringő történetébe, a halálos ágyából utolsó, szellemekkel járt keringőjére kikelő, majd békében távozó asszony meséjébe. Aztán ifj. Johann és a Kék Duna van soron a Strauss-repertoárból, a Botafogó Tánceggyüttes szép valcerével a színpad előtt – a Diótörő Virágkeringőjére pedig velünk, nézőkkel lesz népes a táncparkett – a Hősök tere.

Cseppnyit szusszanunk Prokofjev „tánchoz túl gyors” Mefisztó-keringője alatt, hogy aztán Lanner A Schönbrunniakjára járjuk el a búcsúkeringőt, a valse aux adieux-t.

A Budapesti Búcsú tökéletes zárása ez a keringő-keringető hangverseny a Hősök terén, a Fischertől megszokott, fantáziadús témaválasztással: idei programjuk a világ talán legszebb keringőinek dallamait idézte meg – csodálatosan.