zene
2014. 02. 04.
Az underground élő múzeuma
A Balaton és a Kampec Dolores koncertje, Gödör Klub, 2014. január 23.
Furcsa képződménye a Balaton a magyar könnyűzenének: a vele egyidős zenekaroktól eltérően sokkal állandóbb a jelenléte, mindig megújul, de úgy, hogy mindig ugyanazt játssza. Víg Mihály olyan sűrűn lép fel egyedül vagy zenekarával Budapesten - mindenekelőtt újabb kori törzshelyén, a Gödörben -, hogy néha muszáj meghallgatni. Főleg akkor, ha a Kampec Dolores az előzenekar.
Nagyjából egy évvel ezelőtt hallottam a Balatont ugyanitt, a Gödörben. Akkor a produkció része volt Őz Zsolt, az egykori Vidámpark néhai frontembere is. A koncert első blokkjában ő énekelt, már amennyire állapota lehetővé tette.
Egyáltalán nem szép emlék, amely azonban nem csak hónapokkal később bekövetkezett halála miatt kívánkozik ide, hanem azon tény miatt is, hogy a Balaton soha nem létezett egymagában: mindig nagyon erősen, talán az átlagnál erősebben kötődött más előadókhoz.
A Vidámpark mellett például a Trabanthoz, amellyel sokáig szimbiózisban élt. És ezer szállal, közös tagok, közös dalok, közös fellépések révén az 1980-as évek underground mozgalmának többi zenekarához: az URH-hoz, az Európa Kiadóhoz, a Bizottsághoz, a Vágtázó Halottkémekhez, a Kontroll Csoporthoz és a Neurotichoz.
De míg például az URH egy intenzív féléves működés után feloszlott, a tökéletlenségében is tökéletes Neurotic pedig a végletesen züllött életet élő Pajor Tamás megtérése és prédikátorrá válása után tűnt el a rock’n’roll színpadáról, a Balaton nagyjából azóta is szépen csendben teszi a dolgát.
Még ahhoz a Menyhárt Jenő-féle Európa Kiadóhoz sem lehet hasonlítani a munkásságát, amely sokéves szünetek után mindig látványos visszatérésekkel nyit markánsan új korszakokat (és olyan ünnepélyes koncerteket ad, amilyen a tavaly őszi volt az A38 Hajón).
Ha el akarjuk csípni a Balatont, könnyedén megtehetjük valamelyik budapesti klubban, ingyen, legalább havi rendszerességgel. És tapasztalhatjuk, hogy a zenekar kortársai és saját maga múzeumaként üzemel - valahogy úgy, mint egy emlékzenekar. De mivel a kezdetektől fogva elégikusabban, visszafogottabban szólalt meg a többiekhez képest, ez a szerep nem áll neki rosszul.
Az est első fellépője, ha úgy tetszik, a Balaton előzenekara a Kampec Dolores, amely szintén a fent említett underground körökből nőtt ki. Az előzményzenekarnak tekinthető Kontroll Csoport feloszlása utána Hajnóczy Csaba gitáros alapította, mások mellett párjával, Kenderesi Gabriella énekesnővel.
Ők ketten alkotják a zenekar gerincét ma is. A doboknál Németh Csaba ül, basszusgitáron Vajdovich Árpád, szaxofonon és fuvolán Grencsó István játszik – mindannyian tapasztalt zenészek.
A zenekar a maga keleties, folkos, hol táncolós, hol meditációs muzsikájával lazítja el és egyben melegíti be a közönséget. Olyan zenével, amelynek elmélyült élvezetéhez minél közelebb húzódva, az első sorokban illik tartózkodni. A Kampec Dolores, hiába csinált a 80-as években nagyon újat és izgalmasat, hiába turnézott külföldön, csak egy kis létszámú, talán még az underground viszonyokhoz képest is szűk réteghez jutott el.
Ennek megfelelően a Gödörben játszottak közül leginkább a Szépsége titkos című dal sorai érnek célba ("szépsége titkos, nem mindenki látja").
Aztán rövid átállás után következik sanzonszerű dalaival a Balaton, a dalköltő Víg Mihállyal az élen. Körülötte is kicserélődött mindenki, többször is, ahogy ez már a legalább harminc éve alakult zenekaroknál szokás.
Tóth Péter ’Csimpi’ (dob), Horváth Gábor (basszus) és Keszei Krisztián (gitár) már csak életkoruknál fogva sem lehettek volna alapító tagok, a dörmögve éneklő-mesélő frontember mellett azonban ők alkotják a jelen Balatonját. A hangulat pedig eredendően szomorkás, sírva vigadós. "Derűre ború, borúra háború", ahogy Víg Mihály énekli vagy inkább szavalja A Nap az apában.
Ilyen fanyar, édesbús, borús (bár a legkevésbé sem háborús) és többnyire lassú szinte minden egyes Balaton-szám, néhány középtempós kivételtől, például a keresztény-rockos Áldott, ki jő című darabtól eltekintve. Akár haragudhatnánk is az egyhangúság miatt, ha nem másznának a fülünkbe a dallamok, és ha nem passzolna ez az egész egy laza, kellemes, kelet-közép-európai péntek este hangulatához.
De hogy visszautaljak a pályatársakra és a múzeum-jellegre: a Balaton-koncerteken rendre elhangzik egy-egy kultikus kedvenc az egykor lázadó haver-zenekaroktól is, most például a Rock’n’roll, sebesség a Neurotictól, illetve a Mocskos idők és a Megalázó, durva szerelem az Európa Kiadótól.
Bár a hangosítás pocsék (aki nem ismeri, hegyezi a fülét, mert alig érti a hangosabb dalok szövegeit), örülünk ezeknek az eredetinél finomabban, de még így is keresetlenül megszólaló daloknak, amelyek kimozdítják egy kicsit a Gödör közönségét a végtelennek tűnő melankóliából.
És észrevétlenül múlik el az éjfél, mire vége a koncertnek. Az underground már csak ilyen: későn fekvők előnyben!
Egyáltalán nem szép emlék, amely azonban nem csak hónapokkal később bekövetkezett halála miatt kívánkozik ide, hanem azon tény miatt is, hogy a Balaton soha nem létezett egymagában: mindig nagyon erősen, talán az átlagnál erősebben kötődött más előadókhoz.
A Vidámpark mellett például a Trabanthoz, amellyel sokáig szimbiózisban élt. És ezer szállal, közös tagok, közös dalok, közös fellépések révén az 1980-as évek underground mozgalmának többi zenekarához: az URH-hoz, az Európa Kiadóhoz, a Bizottsághoz, a Vágtázó Halottkémekhez, a Kontroll Csoporthoz és a Neurotichoz.
De míg például az URH egy intenzív féléves működés után feloszlott, a tökéletlenségében is tökéletes Neurotic pedig a végletesen züllött életet élő Pajor Tamás megtérése és prédikátorrá válása után tűnt el a rock’n’roll színpadáról, a Balaton nagyjából azóta is szépen csendben teszi a dolgát.
Még ahhoz a Menyhárt Jenő-féle Európa Kiadóhoz sem lehet hasonlítani a munkásságát, amely sokéves szünetek után mindig látványos visszatérésekkel nyit markánsan új korszakokat (és olyan ünnepélyes koncerteket ad, amilyen a tavaly őszi volt az A38 Hajón).Ha el akarjuk csípni a Balatont, könnyedén megtehetjük valamelyik budapesti klubban, ingyen, legalább havi rendszerességgel. És tapasztalhatjuk, hogy a zenekar kortársai és saját maga múzeumaként üzemel - valahogy úgy, mint egy emlékzenekar. De mivel a kezdetektől fogva elégikusabban, visszafogottabban szólalt meg a többiekhez képest, ez a szerep nem áll neki rosszul.
Az est első fellépője, ha úgy tetszik, a Balaton előzenekara a Kampec Dolores, amely szintén a fent említett underground körökből nőtt ki. Az előzményzenekarnak tekinthető Kontroll Csoport feloszlása utána Hajnóczy Csaba gitáros alapította, mások mellett párjával, Kenderesi Gabriella énekesnővel.
Ők ketten alkotják a zenekar gerincét ma is. A doboknál Németh Csaba ül, basszusgitáron Vajdovich Árpád, szaxofonon és fuvolán Grencsó István játszik – mindannyian tapasztalt zenészek.
A zenekar a maga keleties, folkos, hol táncolós, hol meditációs muzsikájával lazítja el és egyben melegíti be a közönséget. Olyan zenével, amelynek elmélyült élvezetéhez minél közelebb húzódva, az első sorokban illik tartózkodni. A Kampec Dolores, hiába csinált a 80-as években nagyon újat és izgalmasat, hiába turnézott külföldön, csak egy kis létszámú, talán még az underground viszonyokhoz képest is szűk réteghez jutott el.
Ennek megfelelően a Gödörben játszottak közül leginkább a Szépsége titkos című dal sorai érnek célba ("szépsége titkos, nem mindenki látja").
Aztán rövid átállás után következik sanzonszerű dalaival a Balaton, a dalköltő Víg Mihállyal az élen. Körülötte is kicserélődött mindenki, többször is, ahogy ez már a legalább harminc éve alakult zenekaroknál szokás.
Tóth Péter ’Csimpi’ (dob), Horváth Gábor (basszus) és Keszei Krisztián (gitár) már csak életkoruknál fogva sem lehettek volna alapító tagok, a dörmögve éneklő-mesélő frontember mellett azonban ők alkotják a jelen Balatonját. A hangulat pedig eredendően szomorkás, sírva vigadós. "Derűre ború, borúra háború", ahogy Víg Mihály énekli vagy inkább szavalja A Nap az apában.
Ilyen fanyar, édesbús, borús (bár a legkevésbé sem háborús) és többnyire lassú szinte minden egyes Balaton-szám, néhány középtempós kivételtől, például a keresztény-rockos Áldott, ki jő című darabtól eltekintve. Akár haragudhatnánk is az egyhangúság miatt, ha nem másznának a fülünkbe a dallamok, és ha nem passzolna ez az egész egy laza, kellemes, kelet-közép-európai péntek este hangulatához.
De hogy visszautaljak a pályatársakra és a múzeum-jellegre: a Balaton-koncerteken rendre elhangzik egy-egy kultikus kedvenc az egykor lázadó haver-zenekaroktól is, most például a Rock’n’roll, sebesség a Neurotictól, illetve a Mocskos idők és a Megalázó, durva szerelem az Európa Kiadótól.
Bár a hangosítás pocsék (aki nem ismeri, hegyezi a fülét, mert alig érti a hangosabb dalok szövegeit), örülünk ezeknek az eredetinél finomabban, de még így is keresetlenül megszólaló daloknak, amelyek kimozdítják egy kicsit a Gödör közönségét a végtelennek tűnő melankóliából.És észrevétlenül múlik el az éjfél, mire vége a koncertnek. Az underground már csak ilyen: későn fekvők előnyben!
Szerzők
-- Szarka Károly --
További írások a rovatból
zene
The Underground Jazz Scene in Budapest Today: an Adventurous Introduction (Inverted Spectrum Records 2023)
