Miből lesz az írás? Betűkből áll össze? Gomolygásból kiváló mondat vagy kép? Ezt kutatja a Tanár úr kérem hőse, és ezt kutatja Németh Gábor is legújabb, a könyvhétre megjelent, A tejszínről című kötetében.

„Kezdetben voltak a betűk, és én így szóltam: „úr ír”.
Az úr, akiről itt szó volt, magas ember volt, fején fényes cilinderrel – hogy miről és mit ír, arról kevés sejtelmem volt, de éppen azért izgatott ez a kérdés. Egyik barátomtól megkérdeztem, de az kitérő választ adott.”
/Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem/

„Magához tér a tudat, felismeri a fájdalmat, aztán elkezd gomolyogni. Gomolyog, felszáll, alakot vált. Köröz, lecsap, kiragad valamit. Mondat vagy kép, ha megvan az első, felkelek.”
/Németh Gábor: A tejszínről/

Németh Gábor kötetének címe az utolsó szövegből, a Macska nélkülből származik, egy Petri-verssor a kulcs, a Nélkül című versből: „Mellesleg el tudom képzelni: egy tányér tejszín, macska nélkül.” A tejszín: az elképzelt, nélküli világ.

Mik ezek a szövegek? Németh Gábor azt a választ adja: prózák, és kiegészíti egy Ottlik-idézettel is, ami így szól: „Próza az, amit kinyomtatnak.” Nincs meghatározás, mert maguk a szövegek szándékosan meghatározhatatlanok, nyitottak. „Apró szigetek a nem-megírás tengerében.” Az egész kötet tétje: hogyan válik ki a gomolygó ködből lépésről lépésre az elkészülő szöveg.

A kötet kompozíciója is ezt az irányt követi: a Viszlát lehetne az úgynevezett ars poetica, szerző az írásról ír, ami számára elképzelés, „megidézni valamit, ami nincs”. Egy példázat: ahogy ő (nem nevezném elbeszélőnek, később kifejtendő okok miatt) nem tud „spekulatív eszközökkel” közelebb férkőzni a született vakok világához, „Majdnem így vagyunk vakok egymás képzeletére.”

Aztán egy élmény, a képhez kapcsolódó trauma. (Hasonló a Zsidó vagy? filmrészletéhez vagy az iskolai verekedéshez) Németh Gábornál az eszmélés traumákhoz kapcsolódik, itt úgy jelenik meg, mint az íróság kezdete. A lefejezett férfiről szóló kép története szintén példázat, kép és szöveg hatalmáról, kapcsolatáról, „a kép hatalmát a szó alapítja, a fogalmak mélyén pedig mindig egy érzés van, ha alaposan utánanézel.”

A jövő irodalma című szöveg az írás folyamatáról szól. „Elmondom inkább, hogy mit írnék meg, ha tudnám, hogy kellene.” Elegáns önirónia, nevetünk is, és élvezzük a játékot, hogy a Kukorelly az, akiből a hős lesz, és tényleg, mennyire találó az a leírás (nem tud írni, nyilván), ahogy a valódi életből lehetőségeket bont ki, novella-lehetőségeket, de nem „írja meg”, csak elmondja, milyen lenne, ha megírná, és a végső bonmot, az idézhető konklúzió: „Így visszatekintve mindenképpen feltűnő, hogy az irodalomhoz baszás kell és halál, finomabban szólva szerelem kell és elmúlás, és messze a legjobb, ha arról szól a regény, ahogy a nő múlik el, pontosabban előbb a nő, aztán a férfi, és végül aztán, velük együtt, az egész irodalom.”

Ilyen „feltételes módban” íródik A szűz és a Bauhaus című novella is. A szűz egy álomszerű eseménysoron vezet végig. A regény (egy feltehetően soha meg nem írandó szöveg első fejezetének) hőse egy „hűvösen idegen” országban ragadna bizonytalan időre, és egyszer az utcán bolyongva egy a falra húzott vonalat, és egy gyereket kezdene követni – egészen a megrázó végkifejletig. A Bauhausban egy ponton (amint sikerül megtalálni a szereplő nevét, és így karaktere is lesz) a lehetőségek közül végül kiválik egy, immár kijelentő módú történet – de ez is „első fejezet”, tehát óhatatlanul töredékes marad. A szöveg mint lehetőségek tárháza, választható irányok sokasága jelenik meg a Ha egy mély nyár végi éjszakán című prózában is, amely Hekerle Lászlónak állít emléket: „fölmerülhet az ötlet, a valóságot a számolhatatlanul sok közül az egyik, bár kétségtelenül éppen realizálódó lehetőségként érzékelni, melyet pusztán a realizáció ténye tüntet ki, annyira, amennyire – és ennek a kiválasztódásnak nem tulajdonítani különösebb jelentőséget.”

Egyes szövegekben nem személy a kiindulópont, hanem valami aktuális esemény (mintha tárca lenne), legyen az eurovízió vagy az őszödi beszéd. Építkezhet egy másik szövegből, (ezúttal nem az úgynevezett valóságot tekintve anyagnak) mint a Koldustáncban, ahol Mészöly Miklós novelláját írja újra, ilyen a Rondó vagy a nagyon szórakoztató Eszméletlen című szöveg, ahol József Attila verse adja a struktúrát. És vannak azok a szövegek, ahol egy kép a kiindulópont: az Egy végső helyet készítettem el egy töredékekből összeálló „végső hely” és egy képtöredékekből összeálló szöveg – Róma, amit „csak elkezdeni lehet”. A Sötétkamra kis lépésekben olvasható, apró írásai képeket rögzítenek, mindegy, hogy az álomból vagy az úgynevezett valóságból, a kötet valamennyi szövege a kettő keveredésének lehetőségeiről szól. Még az Átvilágítás is, ami, ha csak a téma szintjén is, de magában rejti egy meg nem írt másik írás, egy regény lehetőségét, vagy az Egy nekem tízezer, ami a képekről szól, és az elbeszélő (nevezzük most kivételesen így) egy fotós.

Beszéljünk a sokat emlegetett én-elbeszélőről. Vagyis, „ne tetessük hülyének magunkat”, hiszen ez maga a szerző, mondja Németh, Mészöllyel kapcsolatban, és tőle vegyük ezt annyira komolyan, hogy ebben a kötetben valóban nem mindig különül el ez a kettő (mondhatni poétikai eszköz ez), hiszen miután a szövegek az írásról szólnak voltaképpen, elbeszélőjük és hősük valóban maga az író, az úr, aki ír. Az írás folyamatáról szóló írásban az író a hős, a főszereplő, így aztán a különbségtevés lehetetlenné, sőt feleslegessé válik.

Úr ír: az első mondat, amit az iskolás gyerekek palatáblájukra írtak, a betűkből összeálló első értelmes szöveg. A tejszínről ezt a folyamatot rekonstruálja, nagyon érzékenyen, élvezetesen – képes arra, hogy a szándékoltan „nem megírt”-nak ható szövegek éppen tökéletes „megírtságukal” érjék el ezt a hatást.

Németh Gábor: A tejszínről. Kalligram, 2007. 184 oldal, 2200 Ft / 260 Sk