Szegedi Katalin Lenka című könyve a Csimota Tolerancia sorozatán belül jelent meg 2010-ben, a szerző saját illusztrációival, s azóta több nyelven, svédül, hollandul, lengyelül és franciául is olvasható. Ikerdarabja a Palkó, melynek főszereplője, a szemüveges, rolleres kisfiú, aki a színpadon szintén megelevenedik.

A darab a mostanában divatos csecsemőszínházakhoz hasonlóan némajáték, ám azoktól jelentősen eltérve konkrét történetet dolgoz fel (szinte pontról pontra követi az eredeti mesét), illetve a már óvodás, 3-6 éves korosztályt célozza meg. Bábelőadás, de nem klasszikus, paravános; jobban mondva, a már hagyományosnak számító eszközt az alkotók jelen esetben egy, a játéktér teljes felületét beborító hatalmas, kihajtott papírdobozzal helyettesítették. Ami főként arra szolgált, hogy az egyes jeleneteket e hétköznapi tárgy természetszerűleg váltakozó szintjein - a mélyen fekvő belsőben pl. Lenka szobáját, egyúttal magányos, saját játékterét, a felső széleken, illetve oldalt pedig a többi szereplőét - mutassák be. Az így létrejövő, egymástól különböző „világok” viszont nem csupán a látvány terén, hanem szimbolikusan is rámutatnak a történet magvául szolgáló problémára, vagyis arra, hogy a kislány, a többiekétől eltérő, kerekded alkata miatt folyamatosan kirekesztettnek érzi magát.

A néző, ebből kifolyólag az előadás 50 perce alatt az ő szemével lát mindent, vele azonosul leginkább, s ez a tekintet jórészt egy másoktól elszigetelt szemlélődő pozíciójával lesz egyenértékű. A karnyújtásnyira lévő külvilág, s benne mindaz, ami a kislány szobáján kívül létezik/történik, az említett megoldásnak köszönhetően rendkívül távolinak, sőt, a főszereplő számára már-már megközelíthetetlennek tűnik, s ez a távolság elsősorban nem is a fizikai körülményekből, hanem a folytonos elutasítottságból adódik. Míg ugyanis Lenka lentről, a doboz aljáról, vagy ha a valóságos helyzetet vesszük alapul, akkor a szobaablakból, esetleg a játszótér egy-egy pontjáról nap mint nap rendszeresen figyeli a gyerekeket, addig azok jobbára a létezéséről sem vesznek tudomást.

Lenka alul, az ugróiskolázó/focizó/hullahoppozó bábok viszont csak a vastag kartonpapír „teraszos” oldalain kelnek életre, s ez alól csak Palkó, a későbbi barát lesz kivétel, aki, egyedüliként végül megközelíti a lányt rollerével. A darabban egyetlen szó sem hangzik el, s emiatt, főleg az első tíz-tizenöt percben a gyerekközönség egy része számára a látottak, úgy tűnik, nehezebben követhetőek, de azért bele-beleszólnak, értékelik. Jó volt látni azonban, ahogy a végére felülkerekednek a kezdeti problémán, s lassanként egyre közelebb húzódnak a színpadhoz. Nem véletlenül. Az életszerű figurák gesztusaival, mimikájával, melyek jól közvetítik a szomorúságot, a gúnyt, vagy épp a humort, az összességében véve profi mozgatással (Jacek Dojdilko, Palkó figurájáért Szabadkán elnyerte a legjobb színész díját) ugyanis tényleg minden klappol. Bogdan Szczepanski fülbemászó zenéje ráadásul, a látvánnyal abszolút összhangban, kölcsönöz a darabnak valamifajta különös, olykor kissé nyugtalanító hangulatot, izgalmat, melyet aztán mindvégig sikerül fenntartani.

A Lenka, azon túl, hogy egyrészről látványos produkció, másrészről jól sikerült adaptáció, remek példája annak, hogyan lehet egy kortárs magyar meséből a nyelvhez kevésbé kötődő, s mégis, ennek ellenére az eredeti szöveghez, sőt, a szerző, Szegedi Katalin illusztrációihoz is hű nemzetközi, de mindenképpen univerzális bábjátékot színpadra vinni.

Szegedi Katalin-Csató Kata: Lenka

Látványtervező: Mátravölgyi Ákos

Játsszák: Grazyna Kozlowska, Agnieszka Sobolewska, Iwona Szczesna, Jacek Dojdilko

Zene: Bogdan Szczepanski

Rendezte: Csató Kata

Bemutató: 2014. szeptember 27.

Budapest Bábszínház

A képek forrása: www.budapest-babszinhaz.hu