Ugyanez elmondható a versekről, még ha visszapörgetéskor számos kritikai észrevétel is merül(het) föl az olvasóban, hallgatóban. Sirokai korábbi kötetéből (A beat tanúinak könyve) volt, aki az öniróniát és a személyességet hiányolta, más a nagyotmondás veszélyét vélte felfedezni egyes helyeken, ám ha a megoldások valóban nem is voltak mindig kiegyensúlyozottak, a helyenkénti hígulás ellenére ennek a kötetnek az anyaga mégis elegendő jelentésbeli komplexitást hozott a manapság nem annyira divatos szakralitás, panteisztikus látlelet-, és útmutatáskötegek életben, túlcsordulásban tartásához. Az új szövegek hasonló úton járnak, mint A beat tanúinak könyve írásai, de hogy erősségeiből és hibáiból mennyit örököl majd az új kötet, az még kérdés lehet. Az esten Tóth Kinga szuggesztíven utaztató, apokaliptikus zenéjével jól működtek ezek az új szövegek, de a korábbi kötetben még visszafogottabban és más formai megoldásokkal összedolgozva megjelenő par excellance szentszöveg-retorikák itt már néhol  −  például Meteor fúga,  A  virtuális és a fájdalmas tér  −  a szövegegészre kiterjesztett, már-már egyeduralkodó eszközként jelentek meg, ami írott szöveg esetében kötetkompozíciós vagy más többletjelentés-adás híján veszélyes egyhangúsághoz is vezethet.

Tóth Kinga All Machine szövegeitől sem idegen a szakralitás, mégis egészen más eszköztárú poétika ez: a száraz tárgy-, és folyamatleírások következetesen darabosra tört sorai alapvető metafizikai problémákat transzponálnak az ettől folytonosan átszellemülni kényszerülő anyagi valóság síkjára, melynek monotóniáját talán gyakrabban törhetnék meg és árnyalhatnák a(z) − nyilván a kifejezés vektorirányát képező − emberi távlatok, ”emberi / részek”  (Balerina):  igaz, a „kinyilatkoztatás” (A rögzítő), mint elvonatkoztatottságában megjelenő nyugtalan dialektika,  az ahumán szférában is cizellált folyamat-megjelenítést biztosít, és a direktebb alanyiságban létrejöhető emocionális árnyalatok hiánya a költői világ konstitutív pilléreként is érzékelhető,  értelmezhető; a gépek átlelkesülésének denotálódási tendenciája mögött sejthető tapasztalat aktualitása ráadásul aligha vitatható.

Az estből számomra talán az értelmi, hangulati intonálástól teljesen megfosztott, monoton, gyakran gépies verselőadás volt a leggyengébb pont, s bár tekinthető lenne ez egy funkcionálisan sikeres megoldásnak is, én mégis örülnék egy, a szövegre és a zenére reagáló, velük együtt dolgozó, szervességi szintjeikbe bekapcsolódó intonálásnak, előadásmódnak. Mivel az alkotók nem utoljára dolgoztak együtt, van mire várakozniuk, várakoznunk.

Fotó: Bach Máté