Nem kívánok találgatni, és rossz szájízzel számolni be a pletykákról, rémhírekről: Terje Rypdalnak a – majdnem teltházas – koncert kezdetén volt egy zavaros megjegyzése. Valami olyat mondott, hogy a bal lábánál van valami probléma, ami talán karácsonyra jön rendbe. Én az effekt-pedálra értettem ezt a megjegyzést – kedves kísérőm közeledő operációt értett bele.

Mindegy. A hangszer (valamint tartozékai) a zenész felelőssége, és nincs olyan (csillapítható) fájdalom a lábban, ami az ember kezét bénítaná le. Nem ez volt a baj: Rypdal egész egyszerűen nem tudott belépni, s amikor végre sikerült neki, akkor nem találta el a „hangnemet”, a kellően finom dinamikát játékához: a torzított gitárhangok vagy túl hangosra sikeredtek, vagy túl távolról szóltak – az előadó „távollétét” jelezve.

Fura dolog a hangerő. Az ember azt hinné, hogy egyenes arányban áll az energiaszinttel. Valójában a hangos, erős hangok hangszíne is más, és így a mobilba „kiabált” szöveg nem csak a készülék torzítása miatt érthetetlen (és persze zavaró a jelenlévők számára), hanem az eleve torz artikuláció miatt is. Ugyanez vonatkozik a gitárra: ha a „túlvezérelt” hang halkan szól, azt leginkább csak „távollevőként” halljuk.

[a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=538[text]Korábbi írás[/a]omban már próbáltam kifejteni azt, hogy mi a bajom a „progresszív” rockkal: persze, minden ember vágyik a szépre és a jóra, a zenének azonban „igazsága” is van (jó esetben). Az a hurrá-optimizmus, ami a progresszív rock kialakulásakor jelen volt, mára a múlt ködébe veszett – távoli. Tinédzserként hittem benne – ma csak a kisgyermekeknek és az „óriás-csecsemőknek” ajánlom.

Ezért kezdtem megrémülni, amikor láttam a hosszú hajú rockereket a színpadon, a tipikus ([a]http://www.emersonlakepalmer.com/elp2.html[text]ELP[/a] trió – lásd a Tarkus japán [a]http://www.youtube.com/watch?v=qZquiACzPLY[text]videó[/a]felvételét) felállást, és szinte borzalommal hallottam a jellemzően – harmonikusan – felfelé törő intro szintetizátor-hangjait. Kérem szépen, gonoszság ide vagy oda, engem megelégedéssel töltött el, hogy – a félpercenként Terje Rypdal lábánál matató technikus és a többszöri próbálkozás ellenére is – csak abbahagyták ezt a számot, és nem befejezték.

Nagyjából itt állt fel – látványosan –, és távozott az a két (úri)ember, aki folyamatos, hangosan tudálékos jelenlétével a leginkább bosszantott. Megkönnyebbültem. És már az is alig zavart, hogy egyre állnak fel az emberek, és távoznak, hogy az „abbahagyott” koncert végére csak a közönség fele legyen jelen.

Ugyanis minden éremnek két oldala van. Minthogy gitáron játszom, a sikertelenség alapján is meg tudom állapítani, hogy mi nem sikerül: Terje Rypdal gyakorlatilag alig vált fekvést, és egyetlen trükkje az a (tudomásom szerint Van Halen által „felfedezett”) technika, hogy a pengetővel (illetve, jobb esetben a jobb kéz ujjaival) benyúl a fogólapra (lásd a Trilok Gurtuval és Miroslav Vitousszal készült [a]http://www.youtube.com/watch?v=42Jq2uavA9E[text]videó[/a]t). Ez rendkívül hatásos a túlvezérelt/torzított gitárhangok esetében, mert azt a benyomást kelti, hogy a hallgatóság „nem tudja követni” a gyorsan egymás után következő hangok sokaságát. Jazz-gitárosok azonban általában inkább arra törekszenek, hogy minden egyes hang jól artikulált, pontosan kivehető legyen.

Szóval maradt a trió két „jelenlévő” tagja, és be kell vallanom, játékukat egyre jobban kedveltem: egészen addig, amíg a végül „bemelegedő” Terje Rypdal-t kikísérték a színpadról, s a koncert – nagyjából egy és negyed órás játék után – abbamaradt.

A szintetizátor-komplexumon játszó zenész kevésbé tetszett: nagyjából azt hozta, amit – ugyan nála jóval agresszívebben, de – Keith Emersontól megszoktunk. Ismerős volt a gyakori Rhodes/Fender hangzás, hammond-orgonahang – és bár gyakran váltott hangnemet, illetve modális dallamokat is hallottunk tőle, játéka alapvetően diatonikus maradt.

A dobos vitte el a pálmát. Rocker külseje ellenére egyetlen egyszer sem tért át a – még oly csábító – rock’n’roll ütemre: finoman sepert, cinezett, „végtelen” ütemet játszva (lásd például a Snétberger Trióval készült [a]http://www.youtube.com/watch?v=Yob8LrlkL8s[text]videó[/a]t). Ez volt a koncert csimborasszója: a dallamos szinti és a „széteső” dob (háttérben a „távoli” gitárossal) kellemes kontrasztot alkotott, úgyhogy a „progresszíven” induló koncert valódi posztmodern élményre sikeredett.

Terje Rypdal Hank Marvin befolyása alatt álló rock gitárosként kezdte The Vanguards együttesben, majd a jazz felé fordult 1968-ban, és csatlakozott Jan Garbarek csoportjához, később pedig George Russell szextettjéhez és zenekarához. A nemzetközi hírnevet a baden-badeni nemzetközi jazz fesztiválon való fellépés hozta meg számára, Lester Bowie zenekarában.

Oslói egyetemi és konzervatóriumi tanulmányai során ő vezette a Hair norvég változatának előadását. Általában az EMC-nél adja ki felvételeit: jazz-orientált anyagokat és klasszikus kompozíciókat is (amelyek némelyikén nem gitározik). Más EMC zenészekkel való együttműködése szintén jelentős: e kompozíciókban a jazztől és klasszikus kompozícióktól eltávolodva egy modern és avantgárd, egyedi stílusra talált.

Előadók:

Stale Storlokken – billentyűk, hammond
Paolo Vinaccia – dobok
Terje Rypdal – gitár